As Time Goes By...: 6. fejezet

Sziasztok!
Elszomorított nagyon az előző fejezetnél, hogy komoly 3 komment érkezett csak. Persze, tudom, most sokan azzal a kérdéssel állnátok elém, hogy miért vagyok ennyire ráállva a kommentekre. A válaszom az rá, hogy pusztán csak jóleső érzés, amikor felnézek és látom, hogy jé, valaki már megint írt egy megjegyzést a nyamvadt fejezetemhez. Annyira nagy baj, hogy kíváncsi vagyok a véleményetekre? :/
Na, de nem húzom az időt, nem az én nyávogásom miatt jön ide, aki idejön.
Számítok rátok, lepjetek meg néhány kommenttel :)

Puszi, Rami

As Time Goes By…

6. Váratlan

Egy száz méter után kezdett fázni a lában és Adam rám parancsolt, hogy vegyem vissza a cipőm, mert nem szeretné, ha dugába dőlnének a nyári programok, amiket betervezett. Ezt hallva elkezdett pörögni az agyam, hogy vajon a városnézésen kívül még mit tervezett be Adam. Miközben ezen gondolkoztam, ráleltem egy elfeledett információra. Amikor elhatároztam, hogy újra beszélni fogok, Jerms elárult nekem valamit. Hogy Adamtől fogok valami ajándékot kapni. lehet, hogy ennek köze van a nyárhoz?

- Amúgy, mit gondolsz a srácokról? - kérdezte tétován.

- Nem gondoltam volna, hogy így ki fogok jönni velük - válaszoltam szórakozottan. - Az igazat megvallva, bírom őket - mondtam mosolyogva.

- Azt hiszem, ők is bírnak téged - mondta kicsit élénkebben. - Talán David túlságosan is - halkult el.

Ezt az utolsó mondatot elengedtem a fülem mellett. Nem akartam hangulatgyilkos lenni azzal, hogy feszegetem ezt a témát, meg nem is nagyon érdekelt. Kedveljen, ha akar. Egészségére. De Dave amúgy sem az esetem. nekem ő túl sok lenne. Lehet, hogy egy ideig működne, de az újdonság varázsa hamar továbbszáll, így szerintem nem lenne hosszú életű a kapcsolat.

Az eső továbbra is csak szitált. Az utcai lámpák fénye mellett a milliárdnyi apró csillag és a Hold fénye ragyogott be mindent. Abszolút furcsa jelenség. Olyan közelinek látszanak, hogy szinte meg is érinthetnénk, ha kinyújtjuk a kezünket az ég felé. Pedig nem így van. Egyszerű emberek számára elérhetetlen, esetleg, ha az illető űrhajós, akkor közelebbről is láthatja őket. Bár szerintem akkor már elvesztik varázsukat, legalábbis a földi varázsukat. Helyébe viszont másik kerül.

Ennek a sétának is megvolt a maga varázsa. A meglepően nagy csend, a szitáló eső, a Hold betegesen sápadt fénye és az aprócska csillagok; mind-mind hozzájárultak a tökéletesség beteljesedéséhez. Adam most is elővette a vicces formáját és sokat nevettünk. Ade módszeresen kiparodizálta, ahogy megyek és többször is megemlítette, hogy pont passzol a fekete kapucnis pulcsim az elegáns öltözékemhez. Szerintem teljesen normálisan néztem ki.

Nem tudom mennyit mehettünk, de jó messze van a suli a háztól. Valószínűleg ez volt az első és az utolsó, hogy én ezt az utat gyalog tettem meg. De végül is csak hazaértünk. Az aranyos „kis” házban egy lámpa sem égett és a sötétítők mind eltakarták a külvilág elől, hogy mi folyik odabent. Mondjuk fél kettőkor mi folyhat az alváson kívül? Attól eltekintve, hogy van, aki ilyenkor bizonyítja szerelmét vagy épp sorozatgyilkos énjét hagyja felülkerekedni.

- Hát, köszi, hogy hazakísértél - mondtam megtorpanva a kapuban, mire ő felnevetett és felkapott.

- Üthetsz meg minden, csak ne sikíts - mondta halkan, miközben épp a kertet szelte át velem.

- Mondták már, hogy nem vagy normális? - kérdeztem és erősebben kapaszkodtam a nyakába.

- Úgy mondj ilyeneket, hogy a végén véletlenül leejtelek - fenyegetett.

Adam végigvitt a sötét nappalin, végig föl a lépcsőn. Már épp szólni akartam neki, hogy letehet, amikor az emeletre érve a saját szobája felé indult. A sötétben értetlenül pislogtam. Az addig tiszta volt, hogy ne keltsük föl a szüleit, de miért nem mehetek a szobámba? Nem értettem a logikáját, így megszólaltam:

- Mit művelsz?

- Te sem akarod fölkelteni a bátyádat, ugye? - kérdezett vissza könnyedén. - Valószínűleg nem díjazná, ha az éjjel közepén felébresztenéd.

- Persze, de... - kezdtem bele a tiltakozásba, de ő egyből belém fojtotta a szót.

- Nincs semmi de, LeyRa - mondta ellentmondást nemtűrően és beoldalazott velem a szobájába. - Itt alszol a szobámban, adok neked egy pólót is - tett le a földre és fölkapcsolta a villanyt.

- De, Adam...

- Hayley, nem fogok rád mászni - szólított úgy, ahogy utáltam. Mindkét nevem ellenszenves volt számomra, de ez főleg.

Levettem a cipőmet és nekidőltem a falnak. a szoba nagyjából akkora volt, mint a miénk. Itt egy nagy franciaágy volt az ablak alatt. Mellette egy stílusos íróasztal, rajta nagy kupi és a számítógéphez tartozó monitor. A szobában volt még egy tévé is, alatta a polcocska dugig DVD-kkel, a TV tetején pedig egy házimozi, aminek a hangszórói a szoba különböző pontjaiban voltak elhelyezve.

A nézelődést Adam zavarta meg, ahogy halk puffanással a földre dobott egy párnát és egy takarót a gardróbból. Most vettem csak észre, hogy a falon van egy ajtótok, ajtó nélül. Innen nyílt ezek szerint a gardrób.

- Tessék, itt egy póló - nyomott a kezembe egy fekete V nyakú pólót. - Kimegyek, amíg átöltözöl.

Halkan becsukta maga mögött a szoba ajtaját és én magamra maradtam a határozottan pasis szobában. Szinte mindenhol ruhák hevertek. Itt egy nadrág, ott egy póló. Meg sem lepett. Az ágyra dobtam a pólót és kihámoztam magam a ruhámból.

Adam pólója épphogy eltakarta a fenekem. Kicsit feszengtem is, de próbáltam ezt nem kimutatni. Az ágy mellől az ágyra dobtam a párnát és a takarót, majd jól összezárt lábakkal leültem. Igyekeztem úgy ülni, hogy ne nagyon látszódjon ki semmi olyan, aminek nem kéne. Már nem vagyunk háromévesek, amikor egy szál semmiben pancsoltunk a kismedencében. Azóta jócskán elszállt az idő felettünk és sok minden megváltozott. Ha azt nem nézzük, hogy ki ment el és ki nem, és ki mennyire zuhant magába, akkor is. Már nem ártatlan kisgyermekek vagyunk. Ő férfiasodik, én nőiesedem. Bármennyire is ellenszenves a gondolat, de így van. Ő már nem az a sejpítve beszélő, duci arcú kisfiú, és én sem vagyok az, aki ovis koromban voltam. Sem külsőleg, sem pedig belsőleg.

Nagy erővel és váratlanul jutott tudatom felszínére két beszélgetés emléke. Az egyik, amikor bátyám a tudtomra adta, hogy akármennyire nem tetszik, Adam bizony kedvel. A másik pedig, a nemrég elhangzott párbeszédünk Adammel. Mi sem bizonyítja jobban, hogy már ő sem a kis fürtös lánykaként gondol rám, hanem mint egy itt-ott kerekedő fiatal csajra. Nem volt ez másként az én szemszögemből sem. Ő egy helyes pasi, hogy úgy mondjam, egy esetleges potenciális partner.

A hajmeresztő képek pörgésének a fejemben halk kopogtatás vetett véget. Pont jókor.

- Kész vagy? - kukkantott be az ajtón elmélkedésem főhőse.

- Minek kérdezel olyat, amit úgyis látsz? - kérdeztem vissza.

- Szerintem én ezt a pólót neked fogom adni - mondta és fölhúzott az ágyról. - Sokkal jobban áll neked, Nyuszkó, mint nekem.

- Ó, köszönöm - ültem vissza. - Minek köszönhetem kedvességed?

- Csak tetszik amit látok - mondta egy cinkos mosoly kíséretében.

- Adam... - forgattam meg a szemeim. Na igen, most is beigazolódott, amiről pár perce gondolkoztam. Tüntetőleg elkezdtem a párnám felé mászni.

- Most meg mi van? - kapta el a bokám.

- Semmi, Töki - bújtam be a takaró alá. - jó éjszakát! Esetleg egy villanylekapcsolásra vevő vagy?

- Látod, én itt hősködök meg minden, te meg meg sem hálálod - vágta be a durcás fiút útban a kapcsolóhoz.

- Gyere, kárpótlásul kapsz egy jó éjt puszit - viccelődtem.

Furcsa volt, hogy Jeremy helyett Adam szuszogott mellettem. Már úgy megszoktam, hogy gy alszom el, hogy bátyám dúdol valamit, valamint egy néha hideg, néha kellemesen langyos kéz szorongatja az enyém. Azóta aludtunk így, de még így is éjszakákon át sikoltoztam és sírtam. Hirtelen átfutott az agyamon a gondolat, hogy mi lesz, ha az éjjel újra valami hasonlót produkálok. Éjjel? Jó lesz az már hajnalnak vagy reggelnek is.

Szokatlan módon percek alatt magába szippantott a sötétség. Álom nélkül és hallucinációk nélkül. Úgy látszik, jót tett nekem ez a „kis” bulizás. örültem neki, hogy ki tudtam pihenni magam. Az hiányzott volna még, hogy ilyen kimerítő nap után rémálmok és téveszmék gyötörjenek. Amikor kinyitottam a szemem, Adam mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Jó reggelt - vigyorgott.

- Szia - motyogtam. - Megmondanád, mi olyan mókás? Hadd nevessek már én is - dörmögtem még félig csukott szemekkel.

- Semmi, csak aranyos vagy, amikor alszol - válaszolta. - Hasonlítasz ilyenkor a régi LeyRára, aki kiskorunkban voltál. - Na ez az, ami még korai és túl sok infó volt az agyamnak.

- Hű - ennyit válaszoltam. - Mennyi az idő? - kérdeztem, miközben megpróbáltam ténylegesen fölébredni.

- Délután fél kettő - válaszolt készségesen.

- Mi? - kérdeztem és hirtelen felültem az ágyban.

- Hé, hé! Nyugi! - ült fel ő is, mire én visszadőltem.

- A többiek? - kérdeztem.

- A bátyád fetreng, a szüleim meg elmentek a nagyszüleimhez, majd este jönnek - adta le a helyzetjelentést.

Még pár percig fetrengtem az ágyban, majd elindultam az ajtó felé, hogy aztán célbavegyem a közös szobánkat Jerms-szel. Adamnek nem tetszett az ötlet, de én hajthatatlan voltam. Lassan csoszogva, de megtettem az utat.

Próbáltam a lehető leghalkabban kinyitni az ajtót. Mondjuk, ha Jerms ébren van, akkor úgyis mindegy, mert hallhatta Adam gondolatait és azt is, hogy közeledek. A szobába benyitva viszont meglepődtem. A tévé lehalkítva szólt, a függönyök behúzva, Jeremy pedig az ágyon elterülve aludt. A tompa fénytől az álmosság újra rám tört. De nem engedtem át magam neki, óvatosan becsuktam az ajtót és megpróbáltam nesztelenül az ágyhoz osonni. Sikerült, bátyám tovább szuszogott. Az ágy lábánál megálltam, majd egy hirtelen mozdulattal Jeremy hátára ugrottam. Szemétség, de nem tudtam megállni.

- LeyRa, még egy ilyen és esküszöm megharaplak! - fenyegetett.

- Hű de morcos valaki - morgolódtam és a fürdő felé indultam.

- Mi ez a póló, húgi? - szólt még utánam.

„- Adam egy gyenge pillanatában nekem adta” - válaszoltam neki gondolatban.

Levetkőztem, összefogtam a hajam és beálltam a zuhany alá. Hogy felébredjek, nem forróvízzel zuhanyoztam, hanem hideggel. Drasztikus megoldás, de hatásos. A pár perce még rajtam lévő álmosságot azon nyomban elűzte.

Újult erővel vonultam át a gardróbba felöltözni, majd újabb gonosz tervet eszeltem ki imádott bátyám ellen. Egy sortban és egy pólóban visszasétáltam a szobába, egyenesen az ablakhoz, hogy kihúzzam a függönyt. A villany idegesítőbb lett volna, de azért annyira nem akartam magamra haragítani őt. Így hát az ablakhoz siettem és kihúztam a függönyt. Kint ugyan ne sütött a nap, de a szemnek bántó volt a hirtelen világosság.

- LeyRa - morogta bátyám a párnába idegesen.

- Csak nem elégsz egy kis fénytől? - ironizáltam.

- Nagyon vicces vagy...

- Csak össze akarok pakolni - mondtam békítően.

Hogy állításom igazoljam, elkezdtem összeszedni a szétdobált ruháinkat. Profikat megszégyenítő ügyességgel és precízióval dobáltam a ruhákat a szennyeskosár mellé. Egy-egy dobásom azért bement, szóval nem vagyok menthetetlen. Épp a tegnapi ingjét készültem eldobni, amikor megakadt a szemem valamin. Az inggallérján pár csepp vér díszelgett és én megdermedtem. Az idő folyamán teljesen elfelejtettem és elszoktam ettől.

- Vadászni voltál? - kérdeztem rá a nyilvánvaló tényre.

- Igen, felderítettem, hogy mik vannak a környéken - válaszolt felülve az ágyból. - De honnan tudod? - nézett rám és mivel a gondolataimat valószínűleg nem látta, az arcomról próbálta meg leolvasni a választ.

- Nem volt nehéz rájönnöm - mondtam és felé dobtam az árulkodó ruhadarabot.

Pár percig nézegette az összevérzett ingét, aztán egyenesen a szennyesbe dobta. Ez nem ér. Nagyon nem, ezt ő is tudja. De ez járt a szemétkedéseimért.

- Jól van, aludj csak, úgyis nappal van - mondtam útban az ajtó felé, - Én addig vadászok magamnak valami koffeindús dolgot - azzal kicsusszantam az ajtón, mielőtt még hozzám vágott volna valamit.

Lebattyogtam a lépcsőn és uralom alá vettem a konyhát. vagyis csak akartam, mert Adam megelőzött. Amikor meglátott, üdvözült mosoly jelent meg az arcán, de én nem rá koncentráltam. A helyiségben frissen főzött kávé illata terjengett én pedig az illat forrása után szimatoltam. A mikró és a kávéfőző mellett meg is találtam, amit kerestem. Egy nagy bögre tejjel dúsított kávé. Az asztalnál ülő Adam felé fordultam, a konyhaszekrénynek dőlve és szürcsölni kezdtem a kávémat.

- Köszi - vigyorogtam Adamre.

- Elvégre a hősöd vagyok - válaszolt.

Nem tudtam, hogy honnan tudhatta, hogy így iszom a kávét, hisz' általában teát vagy gyümölcslevet iszok. Akkor ittam utoljára itt kávét, amikor ideköltöztünk. De mindegy is, hogy honnan tudta, kedves gesztus volt tőle. csendben iszogattunk, mindketten a gondolatainkba merülve. Az én eszem a tegnapi bálozás körül járt. Eszembe jutott, hogy beszélnem kéne Jeremyvel a Cullenekkel kapcsolatban.

Aztán eszembe jutott, hogy majd Jennyvel és Harryvel is kellene beszélnünk az iskolaváltással kapcsolatban. Igaz, még csak most lett vége a tanévnek, de jobb, ha már most tisztázzuk. Végül is, nekik is könnyebb és gazdaságosabb lesz, ha nem magánsuliba kell járnunk. Persze ők a legjobbat szeretnék nekünk, de nem biztos, hogy egy ilyen elit suli a legjobb. Pláne, hogy meg kell próbálnunk normálisan élni. Már amennyire és ameddig lehet.

A bögre kis híján a földön landolt, amikor váratlanul valaki ráfeküdt a csengőre. Fogalmam sem volt, ki lehet az az elmebeteg, de két pofont neki. Mivel én kővé váltam, Adam indult ajtót nyitni.


Éééés ennyi :D Komit kérek! Lééégysziii!