ELÉG!

ELEGEM VAN!
Nem nyávogni akarok, nem a blogot akarom bezárni, pusztán csak közölni akarom, hogy BETELT A POHÁR!
Nem értem, hogy miért engem talál meg mindenki, de most már nagyon unom!
Az egész egy névtelen kommentelővel kezdődött, kicsit bosszantott, de élveztem visszairkálni neki! De ez abbamaradt, aztán jött a drágalátos JMTP - akiről még a mai napig nem derült ki, hogy ki a gyík -, aki másolni kezdte a blogom. Ez eddig nem is lett volna baj, csakhogy minden ismerősömnek/bloggernek belinkelgette a szánalmas blogját, ezzel szítva a tüzet. Aztán csodálkozott, hogy mindenki elküldte őt melegebb éghajlatra.
Végül kiderült - szerintem kamu -, hogy egy egyetemista lány volt, aki egy tanulmány miatt csinálta. Ja, én meg most jöttem a hat hússzal. De kész, eltűnt.
Kezdtem azt hinni, hogy vége és nyugodtan élhetek tovább. Természetesen hiú ábránd volt...
Egy gerinctelen osztálytársam ennek a blognak chat-jében azt írta, hogy egy szánalmas osztálytárs vagyok, ezzel egy időben, a képeim felkerültek a pedomaci.hu-ra. Ezt természetesen ugyan úgy belinkelték nekem.
Próbáltam szép szóval megvédeni magamat, ami hatására megváltoztak a kommentek hangvételei. Sőt, kezdtek ritkulni. DE jöttek oda olyanok, akik személyesen is ismernek, vagyis gondolom, hogy ismernek, mert olyan dolgokat írtak, amiket más nem tudhat, csakis, de csakis olyan aki ismer. Jó, ez sem érdekelt, nem akartam belebetegíteni magam.
A probléma az, hogy már az anyukámat is belekeverték!
ELEGEM VAN!
Ez nem egy ártatlan képfelrakás, ez 100%-osan ellenem irányul.
Olyannyira elegem van, hogy ez már megmérgezi a családunk életét, és kihat az írásomra is. Meg lehet nézni a jegyzeteimet, az összes erőltetett és nem lehet ráismerni, mintha nem is én írtam volna.
Mindegy, nem is nyávogni akarok, csak tudatni az illetővel, hogy örülnék, ha befejezné, mert ennek súlyos következményei lesznek - nem fenyegetőzni akarok, csupáncsak közlöm a tényeket.
Hát, nagy vonalakban ennyi lenne, szóval amiért nincs friss nem rám kell haragudni =( Én próbálom, de nem nagyon megy :S
Remélem megértitek, de ha minden igaz - mert ugye előre dolgozok - a hétvégén lesz - nightfallon - új feji :) De itt nem tudom mikor :S

Ja, és még annyit, annak a gyönyörűségnek, hogy ne másolgassa azt a nyamvadt linket minden blogba! Hálás lennék érte!

Puszi, Rami

As Time Goes By...: 4. fejezet

Sziasztok!
Íme a negyedik fejezet, de a kommentek száma... hát nem is tudom, hogy panaszkodjak-e egyáltalán... Akik írnak, azokat még mindig imádom! ^^
A név elég árulkodó - ismételten. Remélem azért tetszeni fog :) Ja, és kis kedveskedés a Team Adam-eseknek :D
Kommentelni ne felejtsetek el!

Puszi, Rami

As Time Goes By…

4. Hallucináció

Felvettem szépen, egymás után a két esélyes báli ruhát, majd azokat, amiket Jenny nem engedte, hogy otthagyjam.

Drága bátyám nem titkolta, hogy nagyon örül az „újjáéledésemnek”. Én is jól éreztem magam, de kíváncsi voltam, meddig tart ez az állapot.

Valószínűleg addig, ameddig el nem alszok, és újra elő nem jönnek a rémálmok. Amíg újra rá nem döbbenek, hogy mit tettem a saját szüleimmel, s újra el nem kezdem ostorozni magam miatta.

Jennynek nem volt már kedve vacsorát csinálni. Inkább hozott a gyorskajáldából pár hamburgert, vagy kinek mi kellett. Na és kivételesen nem a konyhában ettünk. Jeremyvel felmentünk a szobánkba a két duplaburgerünkkel és nagy kóláinkkal.

Betelepültünk az ágy közepére és valami érdekesnek tűnő filmet kezdtünk nézni. Alighogy elhelyezkedtünk, valaki halkan kopogott... Azt hittem Jenny. De nem. Adam kukucskált be az ajtón.

-Nem zavarok? - kérdezte mosolyogva.

-Gyere nyugodtan - mondtam, amikor a kóla segítségével sikerült lenyelnem a falatot.

-Csak... nem valami jó egyedül kajálni - lengette meg a papírzacskót, amiben az ő rendelése volt.

Odainvitáltuk magunkhoz agy ágyra. A film viszont mégsem bizonyult érdekesnek, de Adam gyorsan orvosolta a problémát. Átrohant a szobájába és egy DVD-vel tért vissza. A cím láttán kikerekedtek a szemeim.

Az állt rajta: Szűz lányok ajándéka. De Adam megnyugtatott, nem pornót akar velünk nézetni. Elindította és nekilátott a vacsijának. Aranyos volt, megkínált minket is. Tényleg kedves gesztus és mivel jól nézett ki az a valami, éltem is a lehetőséggel.

Adam nyújtotta is felém, hogy harapjak bele, de mint a gonosz felnőttel játszanak a kicsikkel, hogy mindig el-elhúzzák előlük a cumit, na most Ade is ezt játszotta.

Aztán a film lekötötte és én tudtam beszélni bátyámmal végre. Igaz, rég megtehettem volna, de nem az volt a terv, hogy nem hangosan beszéljük meg. De hát, így jött ki a lépés.

„-Hazafelé elaludtam a kocsiban és álmodtam valami furcsát” - mondtam neki és a szemébe néztem, mintha rendesen beszélgetnénk. Igaz, az utóbbi időben nálunk ez volt a normális kommunikáció. És mennyivel kényelmesebb is...

„-Megint rémálmod volt?” - nézett rám aggodalmasan.

„-Nem... ez most más volt. Teljesen más” - mondtam és lejátszottam neki újra, amit a BMW meleg bőrülésén álmodtam.

„-Huh... ez tényleg, tényleg furcsa. Ha az lennél, ami én, azt mondanám látomás. De még ha az is lenne, nem értem, mit akarnak Anyáék a szőke férfival.”

„-Azt mondta Apa: »Náluk lesz a legjobb nektek!« Én ezt nem értem. Fogalmam sincs, ki az a férfi” - tűnődtem.

A filmből még volt negyed óra, s mivel egyikünk sem tudott épkézláb magyarázatot kitalálni a különös álmomra, a tévére szegeztük a tekintetünket.

Az idő gyorsan elrohant és már este nyolc volt. Igaz, hétvége van, nem kell korán kelni, de engem kifárasztott a Jennyvel töltött délelőtt és délután. Adam két jó éjt puszi után szépen átment a szobájába és magunkra hagyott minket.

Az álom viszont hosszú órákon át nem talált rám. Hosszas forgolódások után úgy döntöttem, hogy inkább kiülök az ablakba. Nem akartam felkelteni Jeremyt. Megnéztem a telefonon, hogy mégis mennyi az idő. Pontban hajnali három. A boszorkányok és a gonosz órája.

Máskor már rég visszarohantam volna az ágyba és szorítottam volna össze a szemem, de amióta Anya meghalt miattam... Tőlem jöhet bármi, csak öljön meg.

Félreértés ne essék, nem vagyok egyébként ilyen öngyi-depi természetű lány... Csak, ha az ember tudja, hogy a szerettei miatta haltak meg, örömmel veszi, ha valaki meg akarja ölni. Hiába próbálja Jeremy belém sulykolni, hogy nem az én hibám; én tudom, hogy hibáztam, amikor minden áron haza akartam menni.

Az egyetlen ember, vagy ha nem is ember, lény, akinek nem akarok fájdalmat okozni, az a bátyám. Láttam, ahogy megviselte a szüleink elvesztése. Ha én sem lennék, teljesen egyedül maradna. Jóllehet elmehetne keresni hozzá hasonlókat, de ahogy ismerem, teljesen megvadulna. Nem bírná egyedül...

A boszorkányok és a gonosz órája. Az emberek az hiszik, csak kitaláció az egész. Egy horrorfilm jó reklámja. pedig nem. Mondjuk az emberek még annak sem hisznek, amit a saját szemükkel látnak. Nem még a rémtörténetek kulcsfontosságú szereplőinek.

Az emberek szeretnek úgy élni, ahogy. Beszűkült látáskörrel. Nem szeretnek tudomást venni az irracionális dolgokról. Csak abban a körben élnek, amit kialakítottak maguknak és hallani sem akarnak a változásokról.

Ez lenne hát a Teremtés koronája? Egy beszűkült látáskörű, maradi semmi, aki még a saját szemének sem hisz? Hát, elég szörnyű ebbe belegondolni.

Közel annyira szörnyű, mint azzal a tudattal élni, hogy a szüleid meghaltak. Szép ruhákban, díszes koporsóban a föld alá eresztették őket egy kötélen. Aztán, hogy megadják a kegyelemdöfést, neked kell az első marék földet rájuk dobnod.

Itt megszakítottam a gondolataim menetét és az az erőteljes hörgésekből álló zenének adtam át magam. Közben néztem az eget. Nem láttam semmit, csak a nagy sötétséget. Itt-ott átsejlett a Hold bágyadt, beteges fénye. De lehet, hogy csak beképzeltem. Az eső pedig meg nem unva az egész napos esését, töretlenül ömlött a felhőkből.

Az utcalámpa fényében láttam, ahogy hatalmas pocsolyák keletkeznek odalenn. Egy, kettő, három. Az eső olyannyira megindult az égből, hogy az úton sietősen zúdult tova.

A vízben mintha láttam volna egy arcot. Egy barátságos, mosolygós arx nézett vissza rám a víztükörből. Mintha mondani akarna valamit. De mit? Túl sötét volt és az én látásom nem olyan jó, hogy lássam, mit mond. hallani pedig csak az esőt hallottam. Olyan ismerős volt a barna hajú nő akit láttam. Anya? A felismerés könnyeket csalt a szemembe, amik erőszakosan áztatták elsápadt arcomat.

-Anya, anyuci... - zokogtam és az üveget kaparásztam. De a kép eltűnt és még az mp4-em is lemerült. - Anyaaa... - Rázkódtam a sírástól.

-Hidd el, jobb lesz kincsem, édes kislányom! - hallottam egy hangot és egy hideg valamit az arcomon.

De sehol semmi. Ablak zárva és nem is az arcom jobb oldalán éreztem, ami az ablak felé van. Jeremy sem lehetett, ott szuszog az ágyban.

Ültem ott az ablakban és rázkódott mindenem a sírástól. Nem elég, hogy furcsa rémálmaim vannak, még hallucinálok is. Ha így folytatom, be fogok csavarodni. De erősnek kell lennem. Ha más nem, hát Jeremy miatt. Hiába, hogy ő az idősebb és az, ami, melette kell lennem. Nem hagyhatom el.

Nem, azt nem tehetem. Nem hagyhatom magára.

Az eső kopogott az ablakon és a szél is föltámadt. Kezdtem fázni már pizsamában. Elzsibbadt lábakkal leugrottam a párkányról, de rossz ötletnek bizonyult. Mivel nem éreztem a lábaim, nagy puffanással összerogytam és a földön feküdtem.

-LeyRa, LeyRa jól vagy? - ugrott ki az ágyból aggodalmasan bátyám. - nem fáj semmid? Mutasd magad! Jó, nem tört el semmid - mondta a villámgyors vizsgálat után.

-Jeremy én... én... én láttam, láttam anyát! - zokogtam még mindig.

-Persze, persze - hárított. - Biztos fáradt vagy, gyere. - kapott a karjaiba, pont mint akkor...

Berakott az ágyba és dúdolni kezdett. De most nem Anya altatóját. Nyilván nem akart még jobban felzaklatni. A sírás és a hallucinációm teljesen kifárasztott. Lehunytam a szemem és elkezdett a sötétség forogni. Megnyugtatóan szívott magába és én csak zuhantam.

Reggel nem emlékeztem, hogy álmodtam volna valamit. Ebből az a következtetést vontam le, hogy valószínűleg nem. Jobb is így, végre aludtam is valamit. Jeremy viszont nem volt sehol, de mielőtt még kétségbe estem volna, szólt.

„-Lent vagyok a garázsban. Harryvel bütyköljük a kocsiját. Adam elment, Jennyt pedig a konyhában találod” - adottrövid helyzetjelentést.

„-Rendben.” - ennyire futotta. Kitámolyogtam a fürdőbe rendbe szedni magam, d bátyám hangja ott volt a fejemben.

„-Jobban vagy?” - érdeklődött a hajnalban történtek után.

„-Azt hiszem... Bár ahogy látom, a lábamon lila foltok vannak a művészi esésem eredményeként” - zsörtölődtem.

„-Ne morcoskodj! Inkább menj le; Harry csinált úgy fél órája palacsintát.”

„-Kösz az infót!” - válaszoltam és kizártam a fejmből.

Elég ramatyul néztem ki, így megtámadtam a sminkkészletemet. A fő cél, hogy nagyjából eltüntessem a kialvatlanságom nyomait, közzel-hellyel sikerült.

A hasam elkezdett korogni. Gyorsan magamra húztam a ruháim és indultam is a konyhába. A szobából kilépve túrós palacsinta illatot éreztem. Annyira siettem le, hogy ha nem lennének jók a reflexeim, és nem ragadtam volna meg a korlátot, lebukfenceztem volna a nappaliig.

Kicsit még ledermedve, de besétáltam a konyhába. Jenny ide-oda táncolt és már ki volt téve nekem a palacsinta az asztalra. Elképesztően finom illata volt.

-Szia - mondtam és lezöttyentem az asztalhoz.

-Jó reggelt, álomszuszék! - köszöntött és leült velem szeme. - Jól aludtál? - Rátapintott a lényegre.

-Nem igazán... - fintorogtam. - Most meg majdnem kitörtem a nyakam a lépcsőn.

Nem szólt semmit, csak mosolygott és a fejét csóválta. Tekintetével evésre ösztökélt. Elkezdtem enni, ő pedig boldog mosollyal nézte, ahogy elpusztítottam a tányéromon lévő palacsintamennyiséget.

-És, kivel mész a bálra? - tette föl váratlanul a kérdést. Hirtelenjében válaszolni sem tudtam.

-Velem! - Jött egy hang a hátam mögül. Adam.

Kaján vigyor ült arcán és a falnak támaszkodott. Fogalmam sincs, mikor jött be, egy hang sem jelezte jelenlétét. Ezen a kijelentésen még Jenny is jócskán meglepődött.

-De, nem akkor lesz neked is? - csodálkozott az anyja.

-Majd oda is elnézünk - válaszolt még mindig mosolyogva. - Na, mit szólsz, eljössz velem a bálra?

Értetlenül pislogtam Adamre, de ő csak állt ott, hanyagul a falnak dőlve és mosolygott. Felmerült az agyamban a kérdés, hogy mit fognak szólni, ha vele megyek. Hiszen ő nem oda jár... De kit érdekel? A megtépnivaló sarkcsillagok hadd legyenek féltékenyek.

-Igen - mondtam kicsit bátortalanul és mosoly bujkált a szám szegletében.

Mivel másnap be kellett mennünk az iskolába, átnéztem a tanulnivalót. De nem kötött le túlságosan, csak szenvedtem a könyvek fölött és semmi nem ment a fejembe. Mondjuk nem is nagyon erőltettem meg magam érte.

Körülnéztem a gardróbban és összeszedtem a mosnivalót. Ha már nem tanulok, legalább csináljak valami hasznosat. Közben a hallucinációimon agyaltam.

Vajon mi válthatja ki őket? És miért pont most? Mert, még ha akkor jöttek volna, amikor a baleset volt, nem is lepődtem volna meg. De most... fogalmam sincs, mi az oka.

Egyszer csak úgy megjelenik Anya és valami szőke férfiról beszél...

Olyannyira nem érzékeltem a külvilágot, hogy az emeleti folyosón nekiütköztem Adamnek. Ha nem kapott volna el, simán megismerkedtem volna a padlóval. Méghozzá elég közelről.

-Ley, Nyuszkó, figyelj oda kicsit - dorgált mosolyogva. Komolyan, ezek valamit biztos szívnak, hogy állandóan mosolyognak. - No, nem, mintha nem élvezném a hős megmentő szerepét játszani - nagyképűsködött.

-Adam... - csóváltam meg a fejem és folytattam utamat a mosógéphez.

Valamiért nagyon lassan értem a fenti fürdőhöz. De azért elértem. Beraktam a ruhákat, majd indultam vissza a szobába. Ledobtam magam az ágyra és előhalásztam a kedvenc könyvemet.

„-Szóval Adammel mész a bálra?” - kérdezte Jeremy.

„-Hogy van az, hogy te mindent tudsz? Hallgatóztál?” - tettem félre a könyvet.

„-Nem, az én hallásom nem olyan jó, viszont Adam gondolatai szabály szerűen ordítottak. Na meg most beszélgetünk erről.”

„-Te végig tudtad, hogy el akar hívni és nem szóltál?” - hüledeztem.

„-Húgica...” - jött a válasz.

„-Húzz a fejemből!” - háborogtam, de megszűnt a hangja és nem tudtam eldönteni, hogy én blokkoltam, vagy csak elhallgatott.

Újra elkezdtem olvasni, de hirtelen nagyon besötétedett. Öt másodperc és rájöttem, hogy miért. Hatalmas dörgés törte meg a csendet, aztán már villámlott is. A semmiből csak úgy, nagy vihar lett.

Kiültem az ablakba és ott folytattam az olvasást. Néha összerezzentem egy-egy hangosabb dörrenéstől. Valahogy nem tudtam az olvasásra koncentrálni, inkább a hömpölygő szürke felhőket és a cikázó villámokat tanulmányoztam.

Emlékszem, Anya nagyon odavolt értük. Amikor vihar volt, mindig lenyűgözve bámulta őket. Mi tagadás, érdekes látványt nyújtanak.

-Kop-kop! - mondta halkan Adam.

-Szia, hát te?

-Gondoltam, játszom tovább a hőst - vigyorgott, mire én is elmosolyogtam magam. - Jé, te nevetni is tudsz! - állapította meg.

-Na ne mondd!

-Olyan szomorúan néztél kifelé az ablakon, mi a baj, Nuyszkó? - állt meg előttem a párkánynak támaszkodva, háttal az ablaknak. Kék szemeiben az őszinte érdeklődés látszott.

-Csak Anyára gondoltam... - mondtam halkan.

-Nagyon sajnálom! - mondta ő is halkan, és őszintének látszott. Közben lágyan simogatta a lábszáram. - Szóval, szereted a vámpíros történeteket? - terelte el a gondolataimat és a kezébe vette a könyvet. - Ezt én is szeretem! - mosolygott.

-Nem gondoltam volna rólad, hogy szereted a vámpíros dolgokat, azt meg pláne nem, hogy olvasol is.

-Kösz, én is téged! - vágott egy fintort. - És, vannak már terveid a nyárra? - Témaváltásból jeles!

-Nem igazán - válaszoltam. - Meg, nem is ismerem annyira Londont.

-Szóval, egy idegenvezető rendel. Milyen jól jársz te velem; hős, idegenvezető és még a vámpírokat is szereti... - fényezte magát.

Nagyon jól éreztem magam Adam társaságában. Olyannyira, hogy még az egyre hangosodó égdörgések is alig hatoltak be a tudatomba. Lassan az én arcomon is megjelent a mosoly, aminek Adam még jobban örült.

De hiába éreztem jól magam, nem igazán tudtam neki megnyílni.

Jó régóta most tudtam őt megnézni komolyabban. Rájöttem, hogy egész helyes srác. Sötét haja össze-vissza állt, kék szemei pedig boldogan csillogtak. Ajkai szépen íveltek.

-És, jövőre is a magánsuliba fogtok járni? - szegezte nekem a kérdést, ezzel kizökkentve gondolataimból.

-Nem hinném. Tudod, ez csak ilyen átmeneti állapot volt - válaszoltam. - Szerintem mi is a te sulidban fogjuk koptatni a padokat a következő tanévtől.

-Hát ez jó hír! De már elég későre jár - húzta elő telefonját a zsebéből. - Jó volt beszélgetni! Jó éjszakát, Nyuszkó! - mondta és adott egy puszit az arcomra, majd kisétált a szobából.

Elcammogtam letusolni és hajat mosni, s közben Jeremy is befutott. Áruló, de kivételesen nem bántam. Amikor végeztem, szokás szerint hajszárításra készen jelentkezett, majd ő is eltűnt a fürdőajtó mögött.

***

A sötétség erőszakosan szippantott magába és én megadva magam neki, zuhantam a semmibe. De hiú ábrándot kergettem, amikor azt hittem, álomtalanul fog telni az éjjel.

Egy kihalt utcán voltam, szakadt az eső és egy göndör hajú kislány szökdécselve labdázott előttem. Valami ismerős gyermekdalt próbált énekelni sejpítve. A kislány megfordult és én ledermedtem. Én voltam, háromévesen.

Ekkor megjelent egy kocsi a semmiből és egyenesen a hároméves énemnek száguldott. Az apró test teljesen felismerhetetlen lett. Az autós meg sem állt, csak száguldott tovább. Mindenhol a csöpp testből hevesen szivárgó vér volt, én meg álltam az összetrancsírozott testecske fölött és kifutott a szememből egy könnycsepp. Egyenesen az elgázolt testre.

Amint a sós csepp zuhanni kezdett, Anya altatóját hallottam valahonnan nagyon messziről.
„... s az a csillag ott te vagy!” - fejeztem be zokogva.

„Jobb lesz náluk! Szeretlek LeyRa!” - jelent meg előttem Anyu abban a fehér ruhában, amiben az előző álmomban is volt. Puha kezével megsimogatta az arcom, kézen fogta - az idő közben angyallá vált - hároméves magamat, majd a kép elhomályosult és eltűnt. Én pedig felriadtam.

As Time Goes By... 3. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a kommenteket ezer puszi érte!
Hát igazán nem nagyon tudok mit hozzáfűzni ehhez a fejezethez... nekem a vége tetszik :P Remélem azért ehhez is kapok kommenteket * angyalian pislog rátok*
Szóval jó olvasást és nem mellesleg kommentelést!

Puszi, Rami

As Time Goes By…

3. Álom

Reggelre az esti elszántságomnak nyoma sem volt. Pedig tudtam, hogy meg kell tennem minden tőlem telhetőt. Meglepetten vettem észre, hogy a szemeim be vannak dagadva. Ezek szerint álmodtam sőt, sírtam is álmomban.

-Jó reggelt! - puszilta meg a homlokom bátyám. - Jenny már járt itt, hozott kakaót, csak te még aludtál. - mondta halkan és a kezembe adta a bögrét.

-Köszi. - mondtam és megdörzsöltem égő szemeim.

„-Álmodban anyát emlegetted és azt, hogy össze kell szedned magad.” - hallottam őt a fejemben.

Megittam a kakaóm és közben azon gondolkodtam hogy fogok Jennyvel beszélni. Nyilván ő is meg fog rajta lepődni, hogy beszélek... Még inkább, hogy vásárolni hívom. Még az utcabéli éjjelnappali kisboltba sem voltam hajlandó elmenni... Nem még ruhát venni.

Kikeltem az ágyból és besuhantam a fürdőbe. Forró zuhanyt vettem és megmostam a hajam. Vagy egy órán keresztül folyattam magamra a forróvizet. Egyébként nem szerettem a forró fürdőt, de ha zuhanyoztam jól esett. Éreztem ahogy megindul a vérkeringés a testemben.

Gyorsan megtörülköztem és felkaptam a pizsamapólóm, a hajamat pedig becsavartam egy törülközőbe. Visszasétáltam a szobába és azon belül is a gardróbba. Magamra csuktam az ajtót és felvettem a fehérneműim.

Nem mintha szégyenlős lennék... Jeremy nagyon sokat segített anyának. Ha nem volt ideje, ő foglalkozott velem, fürdetett, öltöztetett és hasonlók. Na de azóta megnőttem és Jerms mégiscsak a bátyám... még apu előtt sem szerettem öltözködni.

Nem igazán tudtam mit vegyek fel. London időjárása még így tavasz végén, nyár elején is elég változékony. Így a szokásos öltözékem mellett döntöttem: farmer, az egyik kedvenc pólóm, ami BIO és Tesco-s... - igen, jó angol minőség -, erre egy pulcsi cipőnek pedig tornacipő. Nem valami lányos, de ez van, ezt kell szeretni.

Miután felöltöztem, Jeremy is megjelent. Mint mindig, most is ő szárította a hajam. Nem tudom, hogy miért teszi ezt mindig... talán csak megszokásból. Nem hinném, hogy szeret babrálni a hajakkal, igaz ezt még soha nem kérdeztem meg tőle.

„-Biztos, hogy ne menjek veletek?” - kérdezte miután lekapcsolta a hajszárítót.

-Igen, biztos - mondtam nagy sóhajjal.

-Oké, ha velemi van, vedd le a blokkolást és üzenj! - mondta miközben szorosan magához ölelt.

Jól esett, hogy ennyire törődni akar velem. Kibontakoztam az öleléséből és elindultam lefelé. Még el sem indultam a lépcsőn, bátyám már mellettem termett és megfogta a kezem.

Jennyt a konyhában találtuk, épp reggelit készített és dudorászva előszedett két bögrét. Amikor meglátott minket, csak mosolygott. Mintha érezne valamit, valami változást.

Még mindig nem tudtam felfogni rendesen, hogy hogyan tud valaki ilyen temperamentummal és átéléssel sürögni-forogni. Mondjuk ezt anyánál sem értettem, de ő mindig azt mondta, hogy majd megtudom, ha nekem is lesz családom és lurkóim.

Na igen, lurkók. Nekem ez kicsit elképzelhetetlen volt. Még a férj oké... de, hogy sok kis manót szüljek, aztán majd szenvedjek velük... De azért jó volt anno belegondolni, jót mosolyogtam mindig, amikor erről beszéltünk. Mindig elképzeltem anyut őszes néninek, köténykében, ahogy sütit süt az unokáinak.

Csakhogy ez a kép szertefoszlott. Az én gyerekeim nem fogják a mama sütijét emlegetni mindig, ha lesz fiam, ő nem fog a papájával barkácsolni... És majd ha megkérdezik, én nem fogom tudni nekik rendesen elmagyarázni, hogy ők miért nincsenek és én miért nem mentem velük az Angyalkákhoz.

Jeremy megszorította a kezem. Csodálkoztam, hogy nem szólt rám, hogy hagyjam már abba. Jenny közben megterített és megcsinálta az újabb adag kakaót, majd a tányérokra rakta a rántottát.

-Bámészkodni vagy enni jöttetek? - kérdezte nevetve Jenny.

-Szia - köszönt halvány mosollyal bátyám -, ismerhetnél már Jenny... mindig húz minket a gyomrunk.

-Akkor lássam! - kacsintott és odajött hozzánk puszit adni. - Jó reggelt kislány... - mondta és puszit nyomott a homlokomra.

-Jó reggelt Jenny! - mosolyodtam el és ez bátyám arcára is mosolyt csalt, Jennyére pedig meglepettséget.

Mondjuk én is meglepődtem volna, ha valaki majd' másfél hónapja velem él és nem hajlandó megszólalni... Aztán egyik reggel csak úgy beszélni kezd. De arcán a meglepettséget villámgyorsan leváltotta a boldogság. Olyan mosoly jelent meg kedves arcán, mint aki tudta előre, hogy ez így lesz.

Gyorsan le is ültünk enni és szint kézzelfogható volt a levegőben a jókedv és a változás. Miután megettük a reggelit Jerms magunkra hagyott minket, azzal az ürüggyel, hogy még le kell zuhanyoznia.

-Segítek... - mondtam és megfogtam a tányérokat, majd a mosogatóhoz sétáltam.

-Igazán nem szükséges! - mosolygott.

Jenny nem hagyta, hogy én mosogassak, így csak álltam bárgyún mellette és néztem ahogy pillanatok alatt a koszos tányérkákból és bögrékből tisztát varázsol.

-Jenny... - kezdtem bele, de nem tudtam, hogyan is folytassam.

-Mondjad! - mosolygott rám bátorítóan.

-Szóval... Hát... Tudod... Na, szóval két hát múlva évzáróbál. És arra gondoltam, hogy eljönnél-e velem ruhát venni? - kérdeztem és közben a pólóm szélét babráltam.

-Persze kicsim! - mondta és megtörölte a kezét. - Akkor felöltözök és indulhatunk is. Gondolom a fiúkat nem akarjuk magunkkal húzni. - mondta gonosz vigyorral.

-Megfontolandó, de szerintem nem kéne őket kinyírni... - vigyorogtam én is, olyan furcsa volt. - Amíg felöltözöl én írok a fiúknak egy üzenetet. - mondtam és levágódtam a kanapéra.

Amíg Jenny öltözött, én kerestem egy papírt és írtam pár sort az itthon maradóknak, hogy elmentünk és hol találnak kaját.

„Sziasztok fiúk!
Elmentünk vásárolni és, hogy lássátok milyen kedvesek vagyunk, megkímélünk titeket. Kaját a hűtőből tudtok becserkészni, de ha minden kötél szakad, rendeljetek pizzát. A ház, ha lehet maradjon egyben :)
Puszi: Jenny és LeyRa”

Ahol a legtöbbször megfordulnak, a konyhába, azon belül is a hűtőre kibiggyesztettem az üzenetet. A konyhából kilépve, az ajtónál már Jenny várt teljes harci díszben.

Fiatal arca még jobban kivirult. Ha nem tudnám, mennyi idős, maximum húsznak-huszonkettőnek mondanám. Haját lófarokba kötötte, szűk farmert viselt magassarkúval, halványsárga felső és egy fekete vászonkabát volt rajta.

-Szeretnéd élvezni a fantasztikus londoni tömegközlekedést, vagy jó lesz az egyszerű, személyautós vásárlás?

-Hát nem tudom.. talán...

-Nem megyünk kocsival, ha nem akarod! - vágott a szavamba és arca még lágyabb lett, már-már anyai féltést véltem felfedezni rajta.

-Ültem már azóta autóban, úgyhogy nem baj. - mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra, ami inkább grimasz volt. - És ahogy látom, az eső is elkezdett esni. - néztem el a válla fölött, egyenesen ki az ablakon.

-Akkor irány a garázs! - adta ki a parancsot és meglódult a mosókonyha melletti ajtó felé.

A garázs egész tágas volt. Két autó állt benne. Egy fekete BMW és egy bordó Citroën. Feltételeztem, hogy a kis bordó Jennyé, de tévedtem. Jenny a szép, fekete BMW vezetőüléséhez lejtett üdvözült mosollyal.

Az autó nagyon tiszta volt és vattacukor illat terjengett benne. Az üléseket fekete bőrhuzat borította. Ahogy felnyitotta a könyöktámasz tetejét, csak meglepetten pislogtam. A kis retesz dugig volt Cd-kkel. Szó nélkül kikapott egyet és már szólt is egy ismerős dallam. Bekapcsoltam az övemet és indultunk is.

Jenny egész úton dudorászott, én pedig néztem az elsuhanó házakat, de azért néha én is dudorásztam a Beatles slágereit.

-...shake it, shake it, shake it, baby, now! - énekelte önfeledten a sofőröm és bemutatta, hogyan lehet vezetés közben táncolni. Vicces volt nagyon.

-És hova is megyünk? - kérdeztem amikor Jenny lejjebb vette a hangerőt.

-Úgy terveztem, sok helyre ellátogatunk. Ebédelni pedig beülünk egy étterembe. - vázolta terveit - Na, mit szólsz? - kérdezte és rám nézett, amitől én megragadtam az ajtón lévő fogantyút. Féltem.

-Nekem oké. - mondtam és kibámultam az ablakon.

Tekintetemet újra az elsuhanó házaknak szenteltem. Nem tudom miért, de újra eszembe jutott a baleset. A fékcsikorgás, a duda, a sikoly és végül a csattanás. Ahogy múlik az idő, egyre élénkebben játszódik le bennem ha erre gondolok, és egyre több dolog hatolt a tudatomba az estével kapcsolatban. A vérszag és...

Erősebben kapaszkodtam az ajtóba, szememet erőszakosan leszorítottam. Csikorgás, duda, csattanás, vérszag... vérszag... vérszag! Egy remegő sikoly hagyta el a torkom.

-Hé, hé... - simogatta az arcom Jenny - Sss... sss... nyugi.

Csodás! Még őt is megijesztem. Istenem, miért teszed ezt velem? Miért okozok fájdalmat mindenkinek? Jenny nem ezt érdemli...

Vettem pár mély levegőt és megtöröltem a szemeim. Nem tudom, milyen csodával határos módon, de nem lett fekete az ujjam. Szóval a sminkem állja a sarat. Még pár feszült csöndben eltöltött perc és már meg is érkeztünk az egyik butikhoz.

A kirakatban szebbnél szebb táskák voltak. Nem vagyok az a tipikus, vásárlós, lányos lány... de a táskák mindig is a gyengéim voltak.

-Jenny, ruhát venni jöttünk! - kezdtem tiltakozni, de ő csak mosolygott lenyűgözött arcom láttán.

-Ugyan már! - legyintett - Egy jó táska sohasem árt... - mondta és már szállt is ki a meleg autóból.

Nem makacskodtam tovább és én is gyorsan kipattantam a BMW-ből. El is felejtettem hirtelen, hogy esik kint az eső. A fejemre húztam a kapucnit és Jennyvel karöltve célba vettem a boltot.

Önszántamból soha nem mentem volna be egy Burberry üzletbe. Nem, mintha nem vehettem volna meg egyet, de mindig is sajnáltam rá a pénzt. Jerms is már nem egyszer mesterkedett rajta apával, hogy meglepjen egyel, de anya mindig leállította őket.

Jenny láthatóan jól érezte magát. Ki-be rohangált a próbafülkéből. A barátnőmre emlékeztetett... Anitára. Nagyon sokat voltunk együtt, de még újév előtt elköltöztek Franciaországba. Ahogy Jenny akcióját néztem a próbafülke és a ruhás pultok között, automatikusan Nita jutott az eszembe. Elszomorodtam, mert amióta elköltöztek, nem beszéltünk. A baleset után hívott ugyan, de még vele sem voltam hajlandó beszélni.

-Na, választottál? - kérdezte izgatottan Jenny, ezzel kizökkentve a gondolataimból.

-Ühüm. - lengettem meg előtte a kezemben lévő táskát. - Nagyon tetszik. - próbáltam mosolyogni de Nita emléke ezt eléggé nehézzé tette.

-Akkor menjünk fizetni! - mondta fülig érő szájjal és már húzott is maga után.

Horribilis összeget fizetett a ruhákért amikbe „beleszeretett” na és „könyörögtek, hogy vegye meg”, hogy az ő szavaival éljek. Na, de kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni ehhez Harry. Vagy inkább mégsem...

A táskát is ő akarta megvenni, teljesen bezsongott. természetesen nem engedtem neki. Szép is lenne, nem elég, hogy a nyakukon lógok, de még a bankszámlájukat is megcsapoljam? Ezt azért nem kéne.

Jenny a csomagokat csak becsusszantotta a kocsi hátsó üléseire és már terelt is a következő bolt felé. Itt már tényleg az évzáróbulihoz néztünk ruhát. Csak ámultam és bámultam. Lenyűgözötten járkáltam a szebbnél szebb ruhák között.

Nem hallgattam Jennyre, nekem megtetszett egy kevésbé bálias, fekete Missoni ruha. Pánt nélküli, mell fölött és alatt úgy díszítették, mintha egy-egy vékony öv lenne ott. Maga a ruha anyaga nagyon finom, légies és az egész úgy combközépig, térd fölé ér. csak ezt voltam hajlandó felpróbálni.

Az a bizonyos első megérzés most nagyon is bevált. Ahogy kiléptem a próbafülkéből, Jennyn is látszott, hogy ennél jobb ruhát ő sem választhatott volna. A pultban ülő lány is megdicsért, hogy nagyon jól áll. De ez valószínűleg a kötelessége. Szép is lenne, ha azt mondaná a vásárlóknak, hogy borzalmasan néznek ki.

Nem vettem le magamról a ruhát, elsuhantam a cipőkhöz. Őszintén, nem igazán tetszettek. Csalódottan ballagtam - mezítláb - a cipők között. De végül megtaláltuk az igazit. Jobban mondva az igazikat, mert Jenny is talált nekem egy csodálatos topánkát.

Én egy fekete, Chanel cipőt/szandált szemeltem ki, a sarka alul ezüst színű volt, szóval fémsarkú és benne a Chanel jel. Pont illett a ruhámhoz, ahogy a másik is, amit Jenny talált nekem. Szintén Chanel, az orr része nyitott ennek is és átlátszó, mintha nem is lenne ott semmi, a tetején pedig egy édes masni. A szandál többi része krémszínű, a sarka pedig mintás. Igazán csinos kis darab volt ez is. Vacilláltam is, hogy melyiket vegyem meg, hisz' nem olcsó móka egy ilyen kis szépség. De hamar rá kellett jönnöm, hogy Jenny mellett nincs olyan, hogy ne vegyem meg mindkettőt.

Nem mintha nem engedhettem volna meg magamnak egyszer, hogy pénzt költsek, de túl drága mókának láttam. Jenny viszont minden erejével azon volt, hogy meggyőzzön, szükségem van minkét pár Chanel topánra.

Észre sem vettük, hogy ennyire elszaladt az idő. Én már mentem volna, de a bezsongott Jenny még elrángatott a H&M-be. Én már tényleg nem akartam semmit venni, de megláttam még egy évvégi bálra jó eséllyel induló bordó ruhát. Az anyaga nagyon selymes és fényes. Mellnél pedig aranyos masni van.

Személy szerint teljesen lefáradtam. hazafelé már Jenny sem volt úgy elemében. A zene halkan duruzsolt. Elaludtam.

Anyáról álmodtam. Fehér hosszú ruhában állt a folyó túloldalán és mosolygott. Egy fiatal, szőke hajú férfi felé nézett. A férfi bőre fehér és ő is mosolyog. Megjelent apa is, fehér ruhában és átölelte anyát. „Náluk lesz a legjobb nektek!” Mondta halkan és a szőke férfi felé nézett. Most vettem csak észre, hogy ő nincs fehér ruhában és nem is a folyó túloldalán állt, hanem tőlem pár méterre.

-LeyRa, LeyRa, szívem kelj fel! Megérkeztünk! - rázta meg gyengéden a vállam Jenny.

Kótyagosan, az álom hatása alatt kikászálódtam a kocsiból. Kivettem a hátsó ülésről a szatyraimat és sietősen indultam a garázsból a házba.

Nem kellett volna sietnem, csak gondolatban megkérdezni Jeremyt, hogy szerinte mit jelenthet az álom, de ez túl egyszerű lett volna. Bemasíroztam a nappaliba, leraktam az egyik fotelba a szatyraimat és levetődtem Adam és Jeremy közé a kanapéra, ezzel megzavarva őket az Xboxozásban.

-Na, mit vettetek? - kérdezte gonosz vigyorral bátyám. Készül valamire... és kezdtem sejteni, hogy mire. Adam még nem tud róla, hogy visszahozta a cica a nyelvem, na és épp nyerésre áll...

-Ruhát és cipőt! - jelentettem ki diadalmasan.

Jeremy abban a pillanatban megverte Adamet, aki hitetlenkedve nézett rám. Kék szemei elkerekedtek és öröm csillogott bennük.

-Akkor lássuk a medvét. Öltözz! - vigyorgott Jeremy.

Képek:

Harry kocsija, azért én elfogadnám :P


Jenny BMW-je :D


LeyRa Burberry tatyója


A Chanel topánok


Ruha 1 (a minőségért sry)


Ruha 2.

Kommentelni lányok/fiúk! Lécci, lécci, lécci!