Sziasztok!
Iszonyatosan sajnálom, hogy több mint egy hónapja nem volt friss, de egyrészről suli, másrészről több fejezettel előrébb járok és nehéz összerakni, hogy addig mi legyen.
A kommenteket köszönöm és a két új olvasónak is nagyon örülök ám ^-^
Remélem tetszeni fog a feji és kapok kommentet is :)
Jut eszembe, Team Adam kép elkészült :P
Love, Rami
As Time Goes By…
9. Most vagy soha
Ez a kis összezörrenés rányomta a bélyegét a hangulatomra. A buszon bevágódtam Adam mellé az ablakhoz - minél távolabb akartam tudni magam Jeremytől -, majd előtúrva a zenelejátszómat próbáltam elterelni a gondolataimat. Szegény Adam - jutott eszembe. Ő egy normális, városnézős napot szervez, erre én így viselkedem... De Jeremy már kezd az agyamra menni a Nathan-utálatával. Én sem szeretem őt, de elvagyok vele, és igenis jó este van. A fenébe is, nőből vagyok! Az lenne szép, ha Jennyre indulna be a fantáziám. Végül Adam vállára döntöttem a fejem, mire ő elmosolyodott. Ez már félsiker.
- Mi volt a baj? Valami rosszat mondtam vagy tettem? - kérdezte bűnbánó arccal Adam, amikor lszálltunk a buszról, én pedig eltettem az mp4-em.
- Semmi, nyugi - válaszoltam mosolyogva, és tényleg jobb kedvem volt, hogy Jeremy nem volt itt. - Néha vannak ilyen hirtelen hangulatváltozásaim, de olyankor hagyni kell.
- Huh, na akkor induljunk. Hátha te meg tudod nevettetni a szőrös sapkás, mozdulatlan őröket.
- Majd bedobom magam - válaszoltam, és elindultunk.
Alig pár percnyi séta után meg is érkeztünk a nagy fehér épülethez. De ez nem a mi napunk volt, a hatalmas kapu, ami mellett teljesen eltörpültem , zárva volt, az őrök pedig mily meglepő, nem korán reggel tartottak őrségváltást. De érdekes volt, hogy még így is több tucat turista volt a palotánál és serényen nyomkodták a fényképezőgép exponáló gombját. Így mi sem maradhattunk ki. Adam megkérte az egyik turistát, hogy fotózzon le minket, majd a hátára kapva bepózolt, én meg vigyorogtam, mint valami hülye. Miotán a kép kész lett, Adam letett és visszasétáltunk a buszmegállóba.
A busz nem sokára meg is érkezett, mi pedig jókedvűen pattantunk föl rá. A Jeremy okozta mufurcságomnak nyoma sem volt. Útban a belváros felé csináltunk egy rakat képet egymásról, ahogy grimaszokat vágunk. Az egész jármű tőlünk volt hangos. Féltem is, hogy valaki ránk szól, hogy halkuljunk már el, de semmi. Egy szó nélkül tűrték a viháncolásunk. Gondolom mindenki megörült, amikor leszálltunk.
De nem indultunk egyből felfedezőútra, mert én megéheztem. Nem most volt már, amikor reggeliztem. Azóta már bőven ebédidő van, így Adamet egy Burger King felé húztam, hogy pótoljam a hiányt. Hiába sütött a nap, a burgerem mellé egy forrócsokit kértem. Fizetés után, Adam hisztizésével mit sem törődve, levágódtam az egyik asztalhoz, és nekiálltam majszolni. Evés közben cseppet maszatos lettem, amin Adam jót nevetett. Pedig tényleg csak egy picit lettem mustáros, de ő nagyon mulatságosnak találta. Én annál kevésbé. De a még mindig meleg forrócsokimat már nem fogyaszthattam el nyugodtan, mert Adam szavaival élve: „Bármelyik pillanatban percben eleredhet az eső”.
- Adam, könyvesbolt, most - utasítottam, alig negyedórányi séta után, de egyszerűen nem tudtam megállni. Na igen, ismét megnyilvánult a vámpírmániám.
- De... - ellenkezett, de nem sok esélye volt. Tudtam, hogy ő is szereti a vámpírokat, így csak a kirakatra böktem és már jött is.
Nem mai könyv, sőt az nem kifejezés, de még nem volt lehetőségem elolvasni, így egyből a „horror” címszó alatt található könyvek felé masíroztam. Levettem a polcról egy példányt és az eladóhoz mentem. A harmincas éveiben járó nő unottan konstatálta, hogy mire esett a választásom, de tehet egy szívességet, ha nem tetszik neki. Csak nehogy meglepődjön majd egy éjjel, ha valaki rátámad. Az eladó berakta egy kis szatyorkába, én pedig fizettem.
- Ez gyors volt - jegyezte meg Adam.
- Nem te voltál úgy oda, hogy iparkodjak enni, nehogy eleredjen az eső? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Amúgy simán órákig ellettem volna - sóhajtottam.
- Jól van, majd kárpótollak - mondta kacsintva. - Egyébként én is szeretek nézelődni. Ja, és ha majd elolvastad... - nézett a kezemben lévő szatyrocskára.
- Nyugi, rohanok a szobádba, és majd az orrod alá dörgölöm, hogy mennyire imádtam, de te ezt megszívtad, mert nem adom kölcsön.
- Ha-ha. Nagyon elemedben vagy LeyRa. Ezután nem ihatsz több forrócsokit.
Lassan, de biztosan elindultunk a hatalmas óratoronyhoz. Soha nem értettem, mi olyan fantasztikus benne, de oké, legyen. Megpróbálom nem elrontani mások lelkesedését. De Adam lelkesedése sem tartott sokáig. Itt is turisták tömkelege pózolgatott a fényképezőgép előtt, háttérben a Big Bennel. Nekem nem nyerte el a tetszésem, bár ez biztos másképp lenne, ha valami másik országból jöttem volna. Így érdeklődés és lelkesedés híján csak sétálgattunk céltalanul London utcáin.
Adam közölte, Hogy Dave megkattant, és most már tényleg pun haja van, ráadásul zöld. Ahogy elképzeltem, nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Mondjuk nem mondom, hogy kizárt, hogy jól álljon neki, de akkor is furcán festett a kép, ami a fejemben volt.
- Jó, szerintem, ha nem akarunk megázni, most szépen becsüccsenünk a Starbucksba, ugyanis már érzem, hogy szemereg az eső - mondta Adam, a már én is éreztem . Gyors léptekkel indultunk meg a sarkon lévő kávézó felé. Mire odaértünk, már rendesen esett az eső, így gyorsan befutottunk és leültünk egy boxba.
Minden asztalon volt egy kis kártyácska, rajta a mai ajánlattal. Adam pár percig még bűvölte, én pedig már rég eldöntöttem, hogy mit kérek, s az nem volt a kis kártyácskán. A pincérlány mintha tudta volna, hogy eldöntöttük, mit szeretnénk, már jött is.
- Sziasztok, mit hozhatok? - állt meg mellettünk, kezében a kis papírtömbbel.
- Ley?! - fordult felém Adam. Micsoda úriember...
- Nekem egy nagy banános forrócsoki lesz - mondtam mosolyogva, mire a lány szája is felfelé görbült.
- Jó választás - mondta, majd várta Adam kérését.
- Én egy extra nagy vaníliás cappucinót kérek - mondta,megnyomva az „extra” szócskát.
- OK. Nem sokára hozom - azzal eltűnt.
- Szóval, valami B terv? - kérdeztem felvont szemöltökkel, majd kinéztem az ablakon. Esett.
- Hát, egyelőre annyi, hogy megisszuk amit rendeltünk, közben reménykedünk, hogy megunja a hülyeségét az időjárás, aztán irány a London Eye.
- Úgy legyen!
- Egyébként tudsz róla, hogy a hétvégén Muse koncert lesz? - kérdezte, miközben egy szalvétából hajtogatott valamit.
- Igen, tudok róla. Kaptam értesítést e-mailben, de nem leszek ott. Ez van, majd legközelebb - válaszoltam.
- Hogyhogy? Azt hittem, te leszel az első, aki rohan megvenni a jegyet.
- Tudod, akkor nem ez érdekelt a leginkább. Igaz, vehetnék jegyet a helyszínen is, de egyedül nem megyek.
- Ó, értem. Hát akkor majd legközelebb, ha a közelben koncerteznek.
- Ahogy mondod, viszont a Readingre ki kéne menni - töprengtem, s közben meghozták a rendelésünket.
Ezután vidámabb témák voltak terítéken, mint például, hogy mit szólnék ahhoz, ha pirosra festené a haját, mire én azt kérdeztem, hogy ő mit szólna ahdoz, ha berasztáztatnám a hajam. Mindketten jót nevettünk egymás hülyeségein, s közben vagy hússzor megégettem a nyelvem. Adam persze ezt is oltári viccesnek találta, ahogy azt is, amilyen arcot vágtam, Épp egy ilyen pillanatban szólalt meg mellettem valaki.
- Uram atyám, LeyRa?! - csodálkozott egy ismerősen csipogó hang, majd a hanghoz tartozó arc is a látóterembe került, mire fülig szaladt a szám.
- Anita! - viszonoztam a lelkesedését, majd felpattantam, s megöleltem az én rég látott, csavargó barátnőmet.
- No lám, nem is kell nekünk megbeszélni, hogy találkozzunk, a sors összehoz minket.
- Olyan rég láttalak... De hogyhogy te itt, Londonban, egy egyszerű Starbucksban? - hitetlenkedtem.
- Úgy, hogy holnaptól ebben az egyszerű Starbucksban fogok dolgozni a nyár végéig - mondta, mire én kikerekedett szemekkel reagáltam. - Mi az, mit lesel? Nincs kedvem még a nyaramat is a franciáknál tölteni. Angol vagyok a fenébe is!
- Ez a beszéd! - vigyorogtam.
- Hé, de be sem mutatsz a pasidnak? - kérdezte, s közben a vállam fölött kukucskált.
- Nita, ő nem a pasim - mondtam szemforgatva, s megfordultam, hogy bemutassam őket egymásnak. - Adam, ő Anita Lacing, az elkóborolt barátnőm; Nita, ő Adam Hype. Jelenleg náluk lakunk Jeremyvel. Tudod, az ő szülei a nevelőszüleink.
- Miután mindenki ismert mindenkit, Nita is rendelt magának és leült hozzánk. Természetesen egyetlen pillanatot sem hagyott volna ki, hogy ne tett volna megjegyzéseket arra, milyen jól néznénk ki együtt. Komolyan, ha nem esett volna, és ha bírtam volna bankkártyával „elrángattam” volna vásárolni, csak szálljon már le erről a témáról. De így... nem úgy nézett ki, mit aki abba akarja hagyni, na meg nem is úgy ismerem.
- Na és, mi a programotok? - kíváncsiskodott.
-Reménykedünk benne, hogy eláll az eső, és akkor London Eye. De ha nem, akkor telefon haza és valaki jön kocsival. Egyedül simán hazabuszoznék, de nem akarok így...
- Ó, köszi, hogy így aggódsz értem szivi.
- Ez csak természetes, Nyuszkó!
- Skacok, menjetek szobára! - szólalt meg Nita, újból.
- Tiszta David, csak ő csaj - vigyorgott Ade.
- Neked is ez jutott eszedbe? - nevettem el magam, mire Nita csak nézett, hogy mi van.
- Aha, még ha tudnám is, hogy ki az a David - sopánkodott. - Legalább jó pasi?
- Ha bírod apunk pasikat...
- Oh nem... még mindig nem - sóhajtott.
- Kezd sötétedni - szólt közbe Adam.
Próba cseresznye alapon felálltunk az asztaltól, hogy megnézzük, esik-e. Bentről úgy látszott, hogy csak szemereg, így Anitával kiegészülve elhagytuk a kávézót, és Adam után megindultunk a London Eye felé. Kezdtem érteni, hogy miért cseszegetett Jer és Nita is. London fényei, nekem lenyűgözöttnek kell lennem, ő pedig kapva-kap az alkalmon. Mi sem kézelfekvőbb... De ez most nem így lesz, hisz' itt van Nita is. Vagy ez nem akadály? Ilyen téren nem ismerem Adamet.
Végül a legésszerűbb közlekedési módot választottuk. Nem, nem taxival, hanem busszal mentünk, hogy ne ázzunk meg a keleténél jobban, így a busz ablakából figyelhettem csak a Temzét. Az alatt a röpke idő alatt, amíg átértünk, Nita gyorsan elmondta, hogy mennyire nehéz beilleszkednie a franciák közé, és hogy mennyire hiányzik neki az angol szó, valamint Mansfield. Valahogy nem csodáltam. Én csak Londonba költöztem, mondhatni bármikor elmehetnék Mansfieldbe, mégis hiányzik, hisz' ott voltam kisgyerek. Rengeteg dolog köt oda, de épp elég taszít is...
Ez a nap teli van nem várt, meglepő dolgokkal, s ha már reggel nem volt szerencsénk a palotánál, épp itt volt. Pedig már teljesen felkészültem rá, hogy egy órát biztos, hogy fogunk várni. Ehelyett egy negyedórás sorban állás és a 17 fontos jegyek megvétele után mi is beszálltunk egy kapszulába.
Először betegesnek gondoltam. Beszállsz egy üvegfalú valamibe, majd felemelnek a város fölé, mindeközben több emberrel is össze vagy zárva, akiket teljesen lenyűgöz a látvány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálam ez nem így van. Egyszerűen gyönyörű volt, szinte a szemem előtt vándorolt tovább a Nap az égen. Örültem, hogy Adam megajándékozott ezzel az élménnyel. Vétek lett volna kihagyni, s örültem annak is, hogy Nita is itt van. Igaz a kelleténél talán egy kicsit jobban elvegyült a többiek között, ezzel magunkra hagyva minket, de mégis együtt éltük át, mint oly sok mindent már...
London kezdetlegesen kivilágítva nagyon tetszett. El tudnám viselni, ha a szobámból ezt látnám minden este. Nem vagyok az a tipikus romantikus lány, aki erről-arról álmodozik, de ez tetszett. A szürkületben érzi igazán az ember, ahogy múlik az idő... Naplemente = eltelt egy újabb nap. Emberek százai születtek és haltak meg. Szerelmek születtek és hunytak ki.
- Na, tetszik? - kérdezte Adam vigyorogva.
- Hihetetlenül gyönyörű - válaszoltam.
- Akárcsak te. Hát akkor, most vagy soha - mondta, majd mielőtt még tiltakozhattam volna, ajkai belém fojtották a szót.
A könyvecske :D
A sarki Starbucks:
Anita (Nita) Lacing [ejtsd: lészing] :
A város (egy részecskéje) a London Eye egyik kapszulájából:
Nos, ennyi lenne, Remélem tetszett és remélem megér pár komit :)
