Jó olvasást!
Puszi, Rami
As Time Goes By…
2. Ez nem mehet így tovább
Adam, ahogy ígérte, megmutatta nekünk a környéket. Olyan igazi kertváros. Aranyos kis családi házak, nagy parkok és kevés autó. ez tetszett. Az utóbbi időben csak a csendre vágytam.
Talán ezért sem szólaltam meg. Nehogy megtörjem a csendet és felébredjek. Bár eddig nem sikerült. A kommunikáció pedig bátyámmal volt a legegyszerűbb. Én hallottam őt, ő hallott engem, persze csak ha akartam, hogy halljon. A normális embereknek pedig ő közvetítette a gondolataimat.
Rá kellett jönnöm, Adam tényleg kedvel. Bemutatott a legjobb barátainak és eltökélt szándéka volt, mosolyt csalni az arcomra. De Isten tudja miért, én csak úgy tudtam rá tekinteni, mint egy régi ismerősre.
Talán ezért sem szólaltam meg. Nehogy megtörjem a csendet és felébredjek. Bár eddig nem sikerült. A kommunikáció pedig bátyámmal volt a legegyszerűbb. Én hallottam őt, ő hallott engem, persze csak ha akartam, hogy halljon. A normális embereknek pedig ő közvetítette a gondolataimat.
Rá kellett jönnöm, Adam tényleg kedvel. Bemutatott a legjobb barátainak és eltökélt szándéka volt, mosolyt csalni az arcomra. De Isten tudja miért, én csak úgy tudtam rá tekinteni, mint egy régi ismerősre.
„-Ne legyél vele olyan kegyetlen!” - dorgált Jeremy.
„-Meglátom mit tehetek.” - válaszoltam.
***
Adam normális iskolába járt, így ő minden nap reggeltől délutánig távol volt. Jenny igazi családanya mintájára a ház körül tüsténkedett és főzőcskézett. Elképzelni nem tudtam, hogy hogy lehet ilyen szeretettel csinálni mindent.
Mi magántanulók lettünk. Hetente kétszer-háromszor kellett bemenni az iskolába. Nagyon szép, modern épület. De utáltam. Ez volt az én saját purgatóriumom, a szenvedéseim legfelső foka.
A tanárok valószínűleg azon lesznek, hogy szóra bírjanak. Mennyi feleslegbe ment energia... Na és a különc, apuci pénztárcájával szaladgáló diákok. Volt egy olyan érzésem, hogy nem leszünk jóban. Már csak azért sem, mert év közben jöttünk.
Beiratkozni nem kellett, azt már Harry elintézte nekünk. Magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de féltem tőlük. Még a kedves arcú portástól is. Pedig semmi okom nem volt rá, hiszen itt van ő. Ő megvéd, nem engedi, hogy bajom essen.
Na és hittem... Hinni akartam, hogy anya és apa is vigyáznak rám.
Attól nem féltem, hogy a tanulással valami baj lesz. Az agyam elég jól fogott na és Jeremynél jobb tanár nincs a világon. Ő tulajdonképpen csak a látszat miatt jár iskolába. De az órákon nem lesz velem. Ott egyedül leszek a többi, gonosz, nyolcadikos osztálytársammal. Heti két vagy három alkalommal.
Amikor először találkoztam velük, furcsán végigmértek. nem volt külön egyenruhája az iskolának, de nyilván furcsállták, hogy betoppantam a terembe egy egyszerű farmerben és pólóban; és kapucnival a fejemen.
Na de én is megnéztem őket magamnak. Mindegyik elég tehetősen volt öltözve. A lányok cuki szoknyákban és magassarkúban lejtettek. A fiúk mind - szinte egytől egyig - ingben és farmerben feszítettek. A legtöbb menő leányzó undorítóan kérődzött a rágón és szőke volt, némelyik platinaszőke.
Az ilyeneknek tudnám a rágót a csini fürtjeikbe ragasztani és megfejelni. Isten ments, hogy én is ilyenné váljak. Bár a barna hajammal és szememmel nehéz lenne. Jerms pedig szépen észhez térítene.
Kínkeservesen az ablak melletti üres padhoz sétáltam. Már most utáltam. Még szerencse, hogy csak másfél hónap az egész. Na de addig... heti két-három nap szembesülnöm kell azzal, hogy megbámulnak és sutyorognak rólam és a testvéremről.
Miután leültem, nem telt el fél perc és mindenki felém fordította a tekintetét és minden mozdulatomat jól kitanulmányozták. Senki nem szólított meg és nem is jött oda hozzám. Senki... kivéve a tanárt.
Fiatal, fekete hajú, vékony, kedves arcú nő. Az öltözéke alapján nem mondtam volna meg, hoyg tanár.Cowboy csizma, farmer és egy laza ing. Nem igazán angolos. Tekintete nyílt, arca mosolygós.
-Szia, Miss Larry vagyok. - ült le a padomra. - Én leszek az osztályfőnököd és a történelemtanárod. - mondta és válaszra, vagy valami jelzésre várt, hogy értettem. Csodás... nem tudja, hogy nem fogok megszólalni, bármit tesz is. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam a halottakat. - Hoztam neki töri könyvet. - tolta elém. - Remélem jól fogod érezni magad. - mondta mosolyogva. Keserves mosolyt erőltettem az arcomra és elkezdődött az óra.
Semmi szuper képesség nem kellett hozzá, hogy tudjam, a fiúk rólam sutyorognak, a lányok pedig rólam leveleznek. Valószínűleg a fiúknak rokonszenves, hogy nem egy újabb plasztikcicát captak. Az imént említettek pedig biztos kitárgyalták az öltözködésem, az egyszerű hajam, na és ahogyan ültem az órán.
Persze próbáltak minél kevesebb feltűnést kelteni ezzel a dologgal kapcsolatban, de az meg sem fordult a cicababa agyukban, hogy saját magukat buktatják le.
Unottan ücsörögtem az órán. A lábam a szék oldalára raktam és a füzetembe firkáltam. Eszem ágában sem volt figyelni. Minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam az agyamból a külvilágot.
Végigfutott az agyamon, vajon van-e a bátyámhoz hasonló a suliban. Na és mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy a mesék nem is mesék? csak a valóság kiszínezett verziója? Szerintem lenne itt tömeghisztéria - mosolyogtam magamban.
„-Egyszer ki kéne próbálni.” - hallottam bátyám hangját. Persze... erről megfeledkeztem. A falra tudnék mászni ettől néha.
„-Képes lennél az embereket bántani?” - kérdeztem tettetett borzalommal.
Nem engedtem, hogy tovább kotorásszon a fejemben. Magam sem tudom hogyan, de blokkolni tudom őt. Figyelmemet az ablakon lévő esőcseppek versenyének szenteltem. Miss Larry pedig csak mondta és mondta az anyagot. De az esőcseppek nagyon érdekesnek bizonyultak, mert arra eszméltem, hogy megszólalt a jelzőcsengő.
Benyomtam a táskámba a könyvet, felkeltem és az ajtót vettem célba. Semmi életkedvvel vánszorogtam ki a teremből. Jeremy már várt a terem előtt. Megpuszilta a fejem én pedig homlokom a mellkasának döntöttem.
„-Azt hiszik, hogy járunk...” - adta tudtomra.
„-Utálom őket... haza akarok menni!” - nyávogtam.
„-De még csak most kezdődött a nap...” - próbált csitítgatni.
Természetesen feleslegesen erőlködött, hogy ne legyek olyan morcos és pesszimista. Az egész napom így telt. Ültem, bambultam és firkálgattam. Na meg hallgattam a sutyorgásokat.
Komolyan, ez annyira tipikus. Még véletlenül sem szünetben beszélnének rólam, amikor elvileg nem jut el hozzám. Az túl elavult, nekik a tudtomra kell adniuk, hogy ez és ez nem tetszik rajtam.
De a leghülyébb és legviccesebb feltevés az volt, hogy én és Jerms járunk. Oké, aláírom, nem hasonlítunk annyira, hisz' csak anya volt közös. De könyörgöm, a vezetéknevünk ugyan az és mindenki - legalábbis szerintem mindenki - tudja, hogy ő a bátyám. Mondjuk a jelen nem ezt mutatják.
Az összes többi iskolában töltött nap így telt. Amikor pedig „otthon” voltunk, megpróbáltunk Jenny hasznára lenni. Persze ő hajtogatta, hogy nem azért vagyunk itt, meg ilyenek... De én személy szerint így egy kicsit hasznosnak éreztem magam.
-Jaj szívem... - jött mellém. - majd én elmosogatok este. - mondta mosolyogva, de én töretlenül álltam a mosogató fölött. - Makacs egy lány vagy, ugye tudod?
Válaszként mosolyt küldtem felé és bólintottam. Egyedül Jenny tudott mosolyt csalni az arcomra. Még csak pár hete voltunk itt, de ő nagyon a szívemhez nőtt.
Ha belegondoltam, hogy ki tudja meddig leszünk velük, mérges lettem magamra, amiért közel engedtem magam hozzá. És ennek én fogom meginni a levét... Gondolataimból Jenny kedves hangja szakított ki.
-Tudod, mindig szerettem volna egy kislányt... - mondta és puha kezeivel kivette a kezemből a tányért. - És úgy örülök, hogy itt vagy. De bárcsak ne ilyen dolog miatt lennél itt. - mondta halkan és lágy, dallamos hangja anyára emlékeztetett.
Gombóc nőtt a torkomba és kigördült egy könnycsepp. Még a saját testem is ellenem van. Pedig ezt utálom a legjobban..., ha gyengének látszom. De miért is ne lennék gyenge? Hiszen elveszítettem az édesanyámat. Elveszítettem a legfontosabb személyt az életemből. A gyermekkorom köddé vált. A nevetés, a mesék, a dalok, a játékok... minden. Semmi sincs már.
A legrosszabb az egészben, hogy még apa is meghalt. Nem volt elég, hogy anyát elvette tőlünk az ég... nem! Miért is lett volna elég. Ha szenvedünk, szenvedjünk igazán!
-Sírj csak szívem. - suttogta Jenny lágyan és a hátamat kezdte simogatni én pedig görcsösen kapaszkodtam belé.
Úgy éreztem, ha elengedem, elájulok. Zokogtam és nem értettem miért kellett ennek így történnie. Mit tettünk, hogy ezt kaptuk? Hiszen két ártatlan kiskorú vagyunk. Miért nem nőhettünk fel úgy, mint a többiek? nekünk miért kell szenvedni?
És ha már a miérteknél tartunk, miért nem én haltam meg? Jeremy miért nem anyát szedte ki a kocsiból pár másodperccel az ütközés előtt? Miért kellett a rövidebb úton mennünk? Hisz' én akartam előbb hazamenni... miért én élek és nem ők?
Utáltam magam. Utáltam magam, mert megöltem a szüleimet és most bűnhődök. A saját meggondolatlan hülyeségem miatt. Na meg az miatt a szemétláda miatt. Remélem nyugodt éjszakái vannak a szemétnek...
Jenny felkísért az emeletre és hozott föl nekem a vacsiból és forró teát. Jerms is csak vacsorára jött haza. Adam elrángatta őt valahova a belvárosba.
„-Jenny nagyon szeret téged, ugye tudsz róla?” - kérdezte a földszintről.
„-Képzeld el, tudok róla...” - flegmáskodtam, de most ez olyan hülye kérdés.
„-Oké, bocsi... mindjárt megyek föl.”
Nagyot kortyoltam az epres teámból és jól bebújtam az ágyba. S amíg bátyám nem jött, addig kerestem egy szimpatikus mesecsatornát. gyerekes, nem gyerekes, szeretem őket.
-Na megjöttem húgica! - huppant le mellém és hosszú puszit nyomott a homlokomra.
„-Hol voltatok?” - érdeklődtem és újabbat kortyoltam a teámból.
-Nem mindegy? - szúrós nézéssel válaszoltam. - Jó, úgysem hagysz addig, amíg el nem mondom... Szóval Adam meg akar lepni valamivel. De ne faggatózz, hogy mivel.
„-Oké, ennyi infó nekem elég...”
-Hát ez meglep... - nézett rám kikerekedett szemekkel.
„-Csak fáradt vagyok. Kimerített ez a nap.”
-Azt látom. - mondta és kisimította az arcomból a hajam.
Tisztára mint a kórházban. csak ott fordított volt a helyzet. Én akartam az ő haját kisimítani elgyötört arcából. Ez az emlék összefacsarta a szívem. Én nem vagyok olyan mint ő, de azt az érzést soha nem fogom elfelejteni.
„-Tudsz róla ugye, hogy két hét múlva évzáróbál?” - ez a kérdés meglepett. Azt hittem, valami olyannal fog előállni, hogy ne gondolkozzak ilyeneken, meg nyugodjak meg és hasonlók. Vagy el akarja terelni a gondolataimat, vagy tudtom kívül blokkoltam a képességét.
„-Igen, tudok róla, de nem megyek el.” - válaszoltam.
„-Miért vagy ilyen makacs?” - bosszankodott.
„-Mondd meg te..”
„-Ismerlek már egy ideje, úgyis eljössz. De mi nyomja a szíved? Ne mondd, hogy semmi, mert látom rajtad.” - miért van neki olyan jó szeme?
„-Na jó. Gondolom tudod, hogy Jenny elmondta, mennyire örül nekem, mire én kiborultam és órákon keresztül zokogtam.”
„-Igen, attól félt, hogy elájulsz. De nagyon szeret minket és téged meg főleg.”
„-De épp ez a baj. Hát nem érted? Én nem érdemlem meg a szeretetét...”
-Ne csináld már. Olyan buta vagy! - ölelt át bátyám.
-De Jeremy nem érted? Megöltem anyáékat! - mondtam a vállába elcsukló hangon.
-Nem te ölted meg őket. Ez véletlen volt! Érted? Egy rossz véletlen... - próbált csitítgatni.
-Mondd meg, mit tettünk mi, hogy elvették tőlünk őket? He? - szipogtam.
-Most mondjam azt, hogy a puszta létem is bűn? Ezt akarod hallani?
-De a fenébe is, nem te akartál hazamenni arról a rohadt vacsoráról! Én nyávogtam, hogy menjünk már. - mondtam hisztérikusan. Csodálkoztam, hogy Jennyék nm jöttek be, hogy mi baj van.
-Húgi, fogd föl végre, hogy nem a te hibád! - rázott meg óvatosan a két vállamnál fogva. - Én ezt már nem bírom nézni! Ne tedd te is még rosszabbá! Elég azzal a tudattal élnem, hogy anyát nem tudtam megmenteni. - mondta és már neki is kibuggyantak a könnyei.
-Jeremy... - nyögtem hatalmas gombóccal a torkomban.
-Tudom, hogy mit érzel... Nekem is fáj és hiányoznak. De ez nem mehet így tovább érted? Meg kell próbálnunk normálisan élni és nem fájdalmat okozni Jennynek.
-Oké.
Bátyám szavai lyukat égettek bennem. Kimondta azt, amit már rég be kéne látnom, de nem megy. Ami a legjobban fájt és homlokon vágott, hogy elmondta az igazságot. Ezzel a viselkedéssel fájdalmat okozok Jennynek.
Ezt akarom a legkevésbé. Hogy én szenvedek, az lényegtelen. Megérdemlem. Még ha Jerms azt is mondja, hogy nem. De Jenny nem tehet róla. Össze kell szednem magam és jó gyereknek kell lennem.
Amíg ők nevelnek minket, meg kell próbálnom normálisan viselkedni. Az iskolából alig van pár hét és mi ki tudja meddig lehetünk még itt.
Jenny nyilván szeretne közös programokat. Meg kell emberelnem magam. Igen, muszáj talpra állnom. Persze a fájdalom ott fog lüktetni a mellemben. Ezt senki nem szüntetheti meg.
Holnaptól elkezdem összeszedni az életem. Igen. Holnap szombat, az évzáróbál pedig a nyakamon. Reggel megkérem Jenny-t, hogy jöjjön el velem valami ruhát venni. Pontosan. Holnaptól a hallgatásnak is vége. Legalább is itthon.
Ezekkel a gondolatokkal zuhantam az öntudatlanság mezejére. Nem álmodtam, csak úsztam a sötétségben.
„-Meglátom mit tehetek.” - válaszoltam.
***
Adam normális iskolába járt, így ő minden nap reggeltől délutánig távol volt. Jenny igazi családanya mintájára a ház körül tüsténkedett és főzőcskézett. Elképzelni nem tudtam, hogy hogy lehet ilyen szeretettel csinálni mindent.
Mi magántanulók lettünk. Hetente kétszer-háromszor kellett bemenni az iskolába. Nagyon szép, modern épület. De utáltam. Ez volt az én saját purgatóriumom, a szenvedéseim legfelső foka.
A tanárok valószínűleg azon lesznek, hogy szóra bírjanak. Mennyi feleslegbe ment energia... Na és a különc, apuci pénztárcájával szaladgáló diákok. Volt egy olyan érzésem, hogy nem leszünk jóban. Már csak azért sem, mert év közben jöttünk.
Beiratkozni nem kellett, azt már Harry elintézte nekünk. Magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de féltem tőlük. Még a kedves arcú portástól is. Pedig semmi okom nem volt rá, hiszen itt van ő. Ő megvéd, nem engedi, hogy bajom essen.
Na és hittem... Hinni akartam, hogy anya és apa is vigyáznak rám.
Attól nem féltem, hogy a tanulással valami baj lesz. Az agyam elég jól fogott na és Jeremynél jobb tanár nincs a világon. Ő tulajdonképpen csak a látszat miatt jár iskolába. De az órákon nem lesz velem. Ott egyedül leszek a többi, gonosz, nyolcadikos osztálytársammal. Heti két vagy három alkalommal.
Amikor először találkoztam velük, furcsán végigmértek. nem volt külön egyenruhája az iskolának, de nyilván furcsállták, hogy betoppantam a terembe egy egyszerű farmerben és pólóban; és kapucnival a fejemen.
Na de én is megnéztem őket magamnak. Mindegyik elég tehetősen volt öltözve. A lányok cuki szoknyákban és magassarkúban lejtettek. A fiúk mind - szinte egytől egyig - ingben és farmerben feszítettek. A legtöbb menő leányzó undorítóan kérődzött a rágón és szőke volt, némelyik platinaszőke.
Az ilyeneknek tudnám a rágót a csini fürtjeikbe ragasztani és megfejelni. Isten ments, hogy én is ilyenné váljak. Bár a barna hajammal és szememmel nehéz lenne. Jerms pedig szépen észhez térítene.
Kínkeservesen az ablak melletti üres padhoz sétáltam. Már most utáltam. Még szerencse, hogy csak másfél hónap az egész. Na de addig... heti két-három nap szembesülnöm kell azzal, hogy megbámulnak és sutyorognak rólam és a testvéremről.
Miután leültem, nem telt el fél perc és mindenki felém fordította a tekintetét és minden mozdulatomat jól kitanulmányozták. Senki nem szólított meg és nem is jött oda hozzám. Senki... kivéve a tanárt.
Fiatal, fekete hajú, vékony, kedves arcú nő. Az öltözéke alapján nem mondtam volna meg, hoyg tanár.Cowboy csizma, farmer és egy laza ing. Nem igazán angolos. Tekintete nyílt, arca mosolygós.
-Szia, Miss Larry vagyok. - ült le a padomra. - Én leszek az osztályfőnököd és a történelemtanárod. - mondta és válaszra, vagy valami jelzésre várt, hogy értettem. Csodás... nem tudja, hogy nem fogok megszólalni, bármit tesz is. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam a halottakat. - Hoztam neki töri könyvet. - tolta elém. - Remélem jól fogod érezni magad. - mondta mosolyogva. Keserves mosolyt erőltettem az arcomra és elkezdődött az óra.
Semmi szuper képesség nem kellett hozzá, hogy tudjam, a fiúk rólam sutyorognak, a lányok pedig rólam leveleznek. Valószínűleg a fiúknak rokonszenves, hogy nem egy újabb plasztikcicát captak. Az imént említettek pedig biztos kitárgyalták az öltözködésem, az egyszerű hajam, na és ahogyan ültem az órán.
Persze próbáltak minél kevesebb feltűnést kelteni ezzel a dologgal kapcsolatban, de az meg sem fordult a cicababa agyukban, hogy saját magukat buktatják le.
Unottan ücsörögtem az órán. A lábam a szék oldalára raktam és a füzetembe firkáltam. Eszem ágában sem volt figyelni. Minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam az agyamból a külvilágot.
Végigfutott az agyamon, vajon van-e a bátyámhoz hasonló a suliban. Na és mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy a mesék nem is mesék? csak a valóság kiszínezett verziója? Szerintem lenne itt tömeghisztéria - mosolyogtam magamban.
„-Egyszer ki kéne próbálni.” - hallottam bátyám hangját. Persze... erről megfeledkeztem. A falra tudnék mászni ettől néha.
„-Képes lennél az embereket bántani?” - kérdeztem tettetett borzalommal.
Nem engedtem, hogy tovább kotorásszon a fejemben. Magam sem tudom hogyan, de blokkolni tudom őt. Figyelmemet az ablakon lévő esőcseppek versenyének szenteltem. Miss Larry pedig csak mondta és mondta az anyagot. De az esőcseppek nagyon érdekesnek bizonyultak, mert arra eszméltem, hogy megszólalt a jelzőcsengő.
Benyomtam a táskámba a könyvet, felkeltem és az ajtót vettem célba. Semmi életkedvvel vánszorogtam ki a teremből. Jeremy már várt a terem előtt. Megpuszilta a fejem én pedig homlokom a mellkasának döntöttem.
„-Azt hiszik, hogy járunk...” - adta tudtomra.
„-Utálom őket... haza akarok menni!” - nyávogtam.
„-De még csak most kezdődött a nap...” - próbált csitítgatni.
Természetesen feleslegesen erőlködött, hogy ne legyek olyan morcos és pesszimista. Az egész napom így telt. Ültem, bambultam és firkálgattam. Na meg hallgattam a sutyorgásokat.
Komolyan, ez annyira tipikus. Még véletlenül sem szünetben beszélnének rólam, amikor elvileg nem jut el hozzám. Az túl elavult, nekik a tudtomra kell adniuk, hogy ez és ez nem tetszik rajtam.
De a leghülyébb és legviccesebb feltevés az volt, hogy én és Jerms járunk. Oké, aláírom, nem hasonlítunk annyira, hisz' csak anya volt közös. De könyörgöm, a vezetéknevünk ugyan az és mindenki - legalábbis szerintem mindenki - tudja, hogy ő a bátyám. Mondjuk a jelen nem ezt mutatják.
Az összes többi iskolában töltött nap így telt. Amikor pedig „otthon” voltunk, megpróbáltunk Jenny hasznára lenni. Persze ő hajtogatta, hogy nem azért vagyunk itt, meg ilyenek... De én személy szerint így egy kicsit hasznosnak éreztem magam.
-Jaj szívem... - jött mellém. - majd én elmosogatok este. - mondta mosolyogva, de én töretlenül álltam a mosogató fölött. - Makacs egy lány vagy, ugye tudod?
Válaszként mosolyt küldtem felé és bólintottam. Egyedül Jenny tudott mosolyt csalni az arcomra. Még csak pár hete voltunk itt, de ő nagyon a szívemhez nőtt.
Ha belegondoltam, hogy ki tudja meddig leszünk velük, mérges lettem magamra, amiért közel engedtem magam hozzá. És ennek én fogom meginni a levét... Gondolataimból Jenny kedves hangja szakított ki.
-Tudod, mindig szerettem volna egy kislányt... - mondta és puha kezeivel kivette a kezemből a tányért. - És úgy örülök, hogy itt vagy. De bárcsak ne ilyen dolog miatt lennél itt. - mondta halkan és lágy, dallamos hangja anyára emlékeztetett.
Gombóc nőtt a torkomba és kigördült egy könnycsepp. Még a saját testem is ellenem van. Pedig ezt utálom a legjobban..., ha gyengének látszom. De miért is ne lennék gyenge? Hiszen elveszítettem az édesanyámat. Elveszítettem a legfontosabb személyt az életemből. A gyermekkorom köddé vált. A nevetés, a mesék, a dalok, a játékok... minden. Semmi sincs már.
A legrosszabb az egészben, hogy még apa is meghalt. Nem volt elég, hogy anyát elvette tőlünk az ég... nem! Miért is lett volna elég. Ha szenvedünk, szenvedjünk igazán!
-Sírj csak szívem. - suttogta Jenny lágyan és a hátamat kezdte simogatni én pedig görcsösen kapaszkodtam belé.
Úgy éreztem, ha elengedem, elájulok. Zokogtam és nem értettem miért kellett ennek így történnie. Mit tettünk, hogy ezt kaptuk? Hiszen két ártatlan kiskorú vagyunk. Miért nem nőhettünk fel úgy, mint a többiek? nekünk miért kell szenvedni?
És ha már a miérteknél tartunk, miért nem én haltam meg? Jeremy miért nem anyát szedte ki a kocsiból pár másodperccel az ütközés előtt? Miért kellett a rövidebb úton mennünk? Hisz' én akartam előbb hazamenni... miért én élek és nem ők?
Utáltam magam. Utáltam magam, mert megöltem a szüleimet és most bűnhődök. A saját meggondolatlan hülyeségem miatt. Na meg az miatt a szemétláda miatt. Remélem nyugodt éjszakái vannak a szemétnek...
Jenny felkísért az emeletre és hozott föl nekem a vacsiból és forró teát. Jerms is csak vacsorára jött haza. Adam elrángatta őt valahova a belvárosba.
„-Jenny nagyon szeret téged, ugye tudsz róla?” - kérdezte a földszintről.
„-Képzeld el, tudok róla...” - flegmáskodtam, de most ez olyan hülye kérdés.
„-Oké, bocsi... mindjárt megyek föl.”
Nagyot kortyoltam az epres teámból és jól bebújtam az ágyba. S amíg bátyám nem jött, addig kerestem egy szimpatikus mesecsatornát. gyerekes, nem gyerekes, szeretem őket.
-Na megjöttem húgica! - huppant le mellém és hosszú puszit nyomott a homlokomra.
„-Hol voltatok?” - érdeklődtem és újabbat kortyoltam a teámból.
-Nem mindegy? - szúrós nézéssel válaszoltam. - Jó, úgysem hagysz addig, amíg el nem mondom... Szóval Adam meg akar lepni valamivel. De ne faggatózz, hogy mivel.
„-Oké, ennyi infó nekem elég...”
-Hát ez meglep... - nézett rám kikerekedett szemekkel.
„-Csak fáradt vagyok. Kimerített ez a nap.”
-Azt látom. - mondta és kisimította az arcomból a hajam.
Tisztára mint a kórházban. csak ott fordított volt a helyzet. Én akartam az ő haját kisimítani elgyötört arcából. Ez az emlék összefacsarta a szívem. Én nem vagyok olyan mint ő, de azt az érzést soha nem fogom elfelejteni.
„-Tudsz róla ugye, hogy két hét múlva évzáróbál?” - ez a kérdés meglepett. Azt hittem, valami olyannal fog előállni, hogy ne gondolkozzak ilyeneken, meg nyugodjak meg és hasonlók. Vagy el akarja terelni a gondolataimat, vagy tudtom kívül blokkoltam a képességét.
„-Igen, tudok róla, de nem megyek el.” - válaszoltam.
„-Miért vagy ilyen makacs?” - bosszankodott.
„-Mondd meg te..”
„-Ismerlek már egy ideje, úgyis eljössz. De mi nyomja a szíved? Ne mondd, hogy semmi, mert látom rajtad.” - miért van neki olyan jó szeme?
„-Na jó. Gondolom tudod, hogy Jenny elmondta, mennyire örül nekem, mire én kiborultam és órákon keresztül zokogtam.”
„-Igen, attól félt, hogy elájulsz. De nagyon szeret minket és téged meg főleg.”
„-De épp ez a baj. Hát nem érted? Én nem érdemlem meg a szeretetét...”
-Ne csináld már. Olyan buta vagy! - ölelt át bátyám.
-De Jeremy nem érted? Megöltem anyáékat! - mondtam a vállába elcsukló hangon.
-Nem te ölted meg őket. Ez véletlen volt! Érted? Egy rossz véletlen... - próbált csitítgatni.
-Mondd meg, mit tettünk mi, hogy elvették tőlünk őket? He? - szipogtam.
-Most mondjam azt, hogy a puszta létem is bűn? Ezt akarod hallani?
-De a fenébe is, nem te akartál hazamenni arról a rohadt vacsoráról! Én nyávogtam, hogy menjünk már. - mondtam hisztérikusan. Csodálkoztam, hogy Jennyék nm jöttek be, hogy mi baj van.
-Húgi, fogd föl végre, hogy nem a te hibád! - rázott meg óvatosan a két vállamnál fogva. - Én ezt már nem bírom nézni! Ne tedd te is még rosszabbá! Elég azzal a tudattal élnem, hogy anyát nem tudtam megmenteni. - mondta és már neki is kibuggyantak a könnyei.
-Jeremy... - nyögtem hatalmas gombóccal a torkomban.
-Tudom, hogy mit érzel... Nekem is fáj és hiányoznak. De ez nem mehet így tovább érted? Meg kell próbálnunk normálisan élni és nem fájdalmat okozni Jennynek.
-Oké.
Bátyám szavai lyukat égettek bennem. Kimondta azt, amit már rég be kéne látnom, de nem megy. Ami a legjobban fájt és homlokon vágott, hogy elmondta az igazságot. Ezzel a viselkedéssel fájdalmat okozok Jennynek.
Ezt akarom a legkevésbé. Hogy én szenvedek, az lényegtelen. Megérdemlem. Még ha Jerms azt is mondja, hogy nem. De Jenny nem tehet róla. Össze kell szednem magam és jó gyereknek kell lennem.
Amíg ők nevelnek minket, meg kell próbálnom normálisan viselkedni. Az iskolából alig van pár hét és mi ki tudja meddig lehetünk még itt.
Jenny nyilván szeretne közös programokat. Meg kell emberelnem magam. Igen, muszáj talpra állnom. Persze a fájdalom ott fog lüktetni a mellemben. Ezt senki nem szüntetheti meg.
Holnaptól elkezdem összeszedni az életem. Igen. Holnap szombat, az évzáróbál pedig a nyakamon. Reggel megkérem Jenny-t, hogy jöjjön el velem valami ruhát venni. Pontosan. Holnaptól a hallgatásnak is vége. Legalább is itthon.
Ezekkel a gondolatokkal zuhantam az öntudatlanság mezejére. Nem álmodtam, csak úsztam a sötétségben.
