As Time Goes By...: 1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet! Remélem tetszeni fog. Nem ígérem, hogy sok dolog ki fog derülni, de megismerhetitek a nevelőszülőket.
Kérem szépen, tessék kommentezni!
Jó olvasást!
Rami

As Time Goes By…

1. A költözés

Minden kanyarban halálfélelmem volt. Igaz semmi okom a félelemre, a múltkorit is megúsztam. Sajnos... Azóta nincs egy nyugodt éjjelem. Még napközben is újra meg újra lejátszódik bennem az az este.

Éreztem, hogy utálni fogom Londont. Ahogy közeledtünk, egyre ellenszenvesebbé vált. Vissza akartam menni. Vissza az otthonunkba... Otthon... ez a szó mélyen hasított belém. Mintha megannyi üvegszilánk repült volna egyenesen a szívembe.

Az sem tett jót, hogy még javában iskolaidő van. Nem akarok új embereket megismerni. Sőt, senkit nem akarok megismerni. Legszívesebben hagytam volna, hogy az egyetlen családtagom tanítson, ami lehetetlen. Ideiglenes nevelőszülőink már értesítettek, hogy magántanulók leszünk.

Régebben jól kijöttem velük, de most... ők is ellenségek. Utáltam, hogy mindenki a hülye részvétnyilvánításával zaklatott. Persze tudom, hogy csak azt akarják ezzel, hogy ne érezzem magam egyedül... De akkor is... fogalmuk sincs, hogy mit érzek.

A ház eladása miatt is kiborultam. Persze el akartam költözni, de azt nem akartam, hogy más lakjon ott. Azt hiszem, ezt szokták úgy hívni, hogy se veled, sem nélküled. Csak most épp arról a helyről volt szó, ahol születtem, ahol felcseperedtem.

Ezen gondolatok hatására egy könnycsepp tört utat magának és gyorsan végigszaladt az arcomon, majd az mp4-em kijelzőjére pottyant. Mérges lettem magamra mert megfogadtam, hogy nem fogok sírni.

Természetesen egyből egy langyos kezet éreztem az arcomon, majd a bal kezemet megszorította. Nem akartam a kéz tulajdonosára nézni. Úgyis csak azt látnám rajta, amire nem vagyok kíváncsi, mert ugyanazt tükrözi a saját arcom is. Fájdalmat.

Fájdalmat, amin nem segít mások részvétnyilvánítása és sajnálkozó pillantása, sem az, hogy magunk mögött hagyunk mindent. Nem... ez csak nehezíti a dolgokat. De tudtam, hogy az még rosszabb lenne, ha ott maradtunk volna, hisz' minden és mindenki az Ő emléküket idézi.

„Részvétem!” Van egyáltalán értelme ennek a szónak? Az emberek azt gondolnák, hogy milyen nagy szó és milyen sokat jelent annak, akinek ezt mondják. Pedig egyáltalán nem... pláne amikor látod azon, aki mondja, a megvetést.

A legtöbb embernek a szeméből ki lehetett olvasni a gondolatait. Természetesen mindenki csak szánakozott. „Szerencsétlen kislány, pont ilyen korban...” és hasonlók. Persze minden asszony serénykedett és sütött, főzött és mosott ránk. Nekem pedig ettől hányingerem volt.

Lehet, hogy csak nekem nincs minden rendben a fejemben, d rühelltem ezt a helyzetet.

Amikor kinéztem az ablakon, a tábla azt mutatta, hogy még tizenöt kilométer és megérkezünk. Ennek a ténynek a tudatában újra elszomorodtam. A kezemet szorongató kéz újra az arcomra tért és fejemet a mellkasára fektette, majd ütemesen simogatni kezdte a vállam.

Alig tíz perccel később az autó megállt. Nem akartam kiszállni, de nem tehettem mást. Utolsóként kiszálltam az autóból és megálltam mellette. A sofőrünk átadta a csomagjainkat Harrynek.

Tipikus családi ház. Aranyos kis fából készült kerítés, szépen gondozott kert. A házfal szép sárgás árnyalatú, normál méretű, takaros ablakok és egy emelet. Az ajtóban Jenny mosolygott. Legalább neki nincs megvető pillantása. Feltételeztem, ez azt jelenti, hogy nem akarja minden percben a tudtomra adni, hogy ő menyire együtt érez velem.

Ettől eltekintve, minden porcikám ellenkezett, hogy átlépjem a ház küszöbét. De nem volt mit tenni... az erős kéz megragadta a kezem, így jelezve, hogy ne féljek, ő velem lesz és vigyáz rám. Nagy levegőt vettem és bólintottam. Az első lépések keservesek voltak.

Egyre közelebb és közelebb értünk a kapuban álló Harryhez és egyre valósabbá vált, hogy az a bizonyos baleset másfél hónapja tényleg megtörtént.

Amikor Harry mellé értünk ő automatikusan magához ölelt. Jól esett. Ebben az ölelésben nem volt kényszerűség, szánalom vagy megvetés. Csak szeretet. Az ajtóban Jennytől is kaptunk egy hasonlót.

-Örülök, hogy itt vagytok... - suttogta és kitárta nekünk az ajtót.

A házban jenny elvált tőlünk, mondván, hogy készít nekünk vacsorát. Mi pedig, követve Harryt, az emeletre mentünk. Az emeleten két szoba volt, ezek közül az egyik a miénk.

A szoba tágas volt, sárga színűek voltak a falak, a mahagóni színű padlón krémszínű szőnyeg. Az ablakot kétoldalt bordó függöny keretezte. Két ágy volt a szobában, és volt még tévé, asztal és az egyik falon két ajtó. Az egyik a gardrób, a másik pedig a szobához tartozó fürdőszoba ajtaja volt.

Harry berakta a csomagjainkat a gardróbba, majd mielőtt lement volna feleségéhez, egy puszit nyomott a homlokomra.

Fogalmam sincs, hogy mi vezérelte őket arra, hogy elvállalják az ideiglenes gyámságunkat, de örültem neki, hogy nem árvaházba kerültünk. Nem tudom, meddig leszünk velük, de nem is érdekel. Csak abban bízom, hogy normális családhoz kerülünk.

Már amennyire minket is normálisnak lehet nevezni. Ezen gondolkodva kezdtem kipakolni a bőröndből. Alig volt valami ruhám, mégis egy örökkévalóságig tartott amíg a ruháimat a polcokra raktam.

Miután végeztem, leültem a fésülködőasztalhoz. A tükörképem sokkolt. A mindig szétengedett hajam, most összefogva volt, a szemeim véresek voltak és teljesen bedagadva. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy a szemeim alatt lila karikák éktelenkedtek, jelezvén kialvatlanságom.

-Szedd egy kicsit rendbe magad... - hallottam a megnyugtató hangot a hátam mögül. - Bár én sem nézek ki jobban... Teljesen rájuk ijesztettünk... - folytatta érdes hangon.

Nagy sóhaj kíséretében átmentem a fürdőbe. Lezuhanyoztam és hajat mostam. Közben azon kattogott az agyam, hogy ezt nem tehetem velük, muszáj összeszednem magam. De hogy? Ha valaki megmondaná, én esküszöm megpróbálnám.

Visszavánszorogtam a gardróbba és felöltöztem. Semmi extra, farmer és egy ing. Szólnom sem kellett, miután felöltöztem már hallottam is a lépteket, majd a hajszárító zümmögését. Egész kiskorom óta így van ez... bár anya is sokszor szárította a hajam.

„Hazajött Adam... Lassan kész a vacsora is, le kellene mennünk”-hallottam fejemben a megnyugtató, rekedtes hangot, miközben szárította a hajam.

Másnak biztos ijesztő lenne és frászt kapna, de én már hozzászoktam, hogy ő nem olyan, mint mások. Talán ezért is szeretem annyira... pedig csak anya részéről testvérem.

Persze ő nem szeret erről beszélni. Apát tekinti apjának és kész. Úgy véli, az ő apja csak szenvedést okozott anyunak. Persze anya tudta, hogy mi volt az apja, de arra nem számított, ami a szülést illeti. A baba túl gyorsan növekedett és a szülésbe majdnem belehalt.

Mondjuk tudván, hogy ő mi... ez nem meglepő, de az én szülésembe is majdnem belehalt. De mindkettőnk szülését túlélte. Aztán jött az a szemétláda... és...

„Kérlek ne sírj!”-hallottam őt újra és megfogta a kezem. „Inkább menjünk le...”

Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, egész tűrhető volt amit láttam és kézen fogva lementünk. Ha valaki nem tudta volna, hogy testvérek vagyunk, azt hitte volna, hogy járunk. Régebben is össze voltunk nőve, de azóta még jobban és ha valami volt, kézen fogva mentünk.

A konyhából finom illatok kígyóztak. Harry a nappaliban volt, valamit nagyon figyelt a tévében.

-Kész a vacsi... - szólalt meg Jenny amikor beléptünk a konyhába. - Jaj, sziasztok! Pont jókor. - mosolygott ránk.

Szép nagy, amerikai stílusú konyha volt, nagy asztallal, ahol Adam ült. Valami újságot olvasott, de anyja hangjára egyből felkapta a fejét.

-Sziasztok! - állt föl és kezet fogott bátyámmal, majd adott nekem két puszit.

Rég nem találkoztunk, de mindig is jól elvoltunk. Egy napon születtünk Mansfieldben. A szüleink akkor barátkoztak össze, csak ők Londonba költöztek.

-Bolognait csináltam Olaszosan. - tette le a tányérokat elénk Jenny. - Remélem szeretitek.

-Köszönjük. - mosolygott rá Jeremy és én is mosolyt erőltettem az arcomra.

-Ha gondoljátok, amíg szünet van, megmutatom a környéket. - mondta vacsora közben Adam felém fordulva és választ várt.

Ő nyilván nem tudja, hogy nem beszélek. A szülei a nap, vagyis délután folyamán már rájöttek erre. De elég volt egy apró pillantás bátyám felé és ő értette a célzást.

-Nem beszél azóta, de oké... megmutathatod... - válaszolta neki a gondolataimat.

-Bocs... - nézett újra rám - nem tudtam. - mondta és valami furcsa keserűséget éreztem a hangjában.

„Jól hallod!”-erősített meg Jeremy. „Kedvel téged...”-közölte bátyám gondolatban az észrevételét.

Csodás... Igyekeztem gyorsan megenni a vacsit. Jeremy készségesen megvárt, majd elköszöntünk és felmentünk a szobánkba. Egy kis ágytologatás után elmentünk fogat mosni, majd bátyám átment a gardróbba és pizsamát húztunk.

Nem tartoztunk ezen a téren sem a normális emberek közé. A volt osztálytársaink rendes pizsamában aludtak, jó gyerekhez illően, a lányok is cuki rózsaszín és selyem cuccokban aludtak... Ehhez képest Jeremy egy szövetgatyában aludt csak én pedig pólóban és egy rövidnadrágban vagy boxerban.

A baleset óta bátyám átköltözött mellém éjszakánként. Sokan nem értették, hogy egy tizenhét éves srác miért alszik a tizennégy éves húgával... Normális esetben én is ezt kérdezném.

-Hahó... - kukkantott be az ajtón Jenny és a tévé fényében láttam, hogy picit meglepett. - Látom még nem alszotok... - lépett be mosolyogva és mindkét kezében egy-egy bögre volt.

-Nem... gyere be Jenny. - mondta bátyám és felült az ágyban.

-Hoztam nektek kakaót. - ült le az ágy szélére. - Látom kicsit átrendeztétek a szobát. Na de én megyek is... - állt fel. Nem értem akkor minek ült le... - Jó éjszakát! - mondta és adott egy puszit a homlokunkra.

-Jó éjt Jenny! - mondta neki bátyám.

Aranyos nő, kedvelem... nem mindenki viselkedne ilyen toleránsan két, szinte idegen gyerekkel akik ideiglenes gyerekei. Mondjuk Jenny mindig is kedves volt velünk.

Megittuk a kakaót és alvásra vettük a figurát. Engem nagyon kimerített ez a nap. A fél napot átutaztuk és ez kicsit lefárasztott, pedig csak ültem egész végig.

Így hamar elaludtam, de ismét nyugtalan volt az éjszakám. Álmomban kicsi voltam és anya épp altatót dúdolt nekem. Aztán megint azon az estén voltam. De anyáék nem haltak meg egyből és Jeremy nem szedett ki az ütközés előtt a kocsiból. Anyát kihúztam a járdára. Még élt. De csak pár percig... a kezeim között halt meg...

-NEM! - sikítottam föl.

-Húgi... sss... sss... tudom... tudom mit álmodtál, nyugi... - próbált megnyugtatni, nem sok sikerrel. Zokogva borultam a mellkasára és ütni kezdtem, tudtam, hogy úgysem fáj neki...

-Az én hibán! - sivítottam - Érted? Az enyém... Ha nem akarok hazamenni... akkor... akkor még élnének... - zokogtam. Nem szólt semmit... ezt szinte minden éjjel eljátszottam. Kezdett hozzászokni. Csak az a baj, hogy én még mindig nem...