As Time Goes By...: 10. fejezet

Sziasztok!
Iszonyatosan sajnálom, hogy eltűntem, de több okom is volt. Nem csak írói válság, hanem a puszta lustaság is közre játszott, illetve egyéb dolog is hozzájárult, hogy elhanyagoltam ezt a blogocskát. :(
Bár ahogy észrevettem, nemigazán hiányolt senki. :/ Nem gáz, azért most hoztam "nektek" az új fejezetet. Remélem tetszik és kapok is valami visszajelzést. :)
Love, Rami

As Time Goes By…

10. Meglepetés

Egyszerűen nem volt erőm tiltakozni, mintha a tejcsokit kiraknád nyáron a negyven fokban a tűző napra, úgy kezdett az én állagom is szilárdból cseppfolyóssá válni. Valahol az agyam egy rejtett zugában ott motoszkált az is, hogy te jó éh, hisz nem vagyunk egyedül! De ez annyira, de annyira eltörpült az érzés mellett. A külvilág teljesen kiszorult a fejemből. Nem számított semmi, csak a forró ajkai, melyek szenvedélyes táncba invitálták az enyémeket.
Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű ember csókja ekkora hatással lesz rám.Nem volt még részem abban, hogy egy misztikus lény csókoljon meg, de ezután el sem tudom képzelni, milyen lehet.
Közben Adam a derekam köré, míg én az ő nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. Ajkai továbbra is gyengéden becézgette az enyémeket, s lassan, de biztosan nyelve is megkezdte a kényeztetést. De sajnos nem tarthatott sokáig, mindketten tudtuk, hogy hol vagyunk, ő pedig valószínűleg a reakcióimra is kíváncsi volt. Mintha nem lenne nyilvánvaló...

- Bocs, csak... - kezdett mentegetőzni, miután eltávolodott az arcomtól. - Én nem is tudom, miért... de tényleg, ne haragudj!
- Úgy nézek ki, mint aki haragszik? - mosolyogtam rá, de tudtam, hogy lesznek itt még kínos hallgatások. Végül a menetegetőzésének a telefonom vetett véget. Persze ki más lett volna, ha nem az én drága bátyám?

- Mondjad! - szóltam bele kissé indulatosabban, mint terveztem.
- Jajj de imád az én drága kicsi húgom... Látom, vagyis hallom, még mindig utálsz... - sóhajtott nagyot. - Na, de nem is ezért hívtalak...
- Hallgatlak... - sóhajtottam most már én is. Családi vonás lehet, vagy nem tudom, de mindketten többet sóhajtozunk, mint egy nyolcvanas öregasszony.
- Mikor készültök befutni? - jött is a kérdés egyből.
- Nem tudom, de gondolom nem sokára - hangzott a határozott válaszom.
- Ne szóljak Jennynek vagy Harrynek, hogy menjen értetek? - kérdezte. Ó, az aggódó báty.
- Nem kell, megoldjuk szerintem...
- Hát jó, akkor majd itthon beszélünk - mondta már-már elkeseredve.
- Oké, szia - azzal lenyomtam a telefont.

- Jerms volt? - kérdezte  egyből Adam, ahogy visszafordultam felé.
- Aha, arra volt kíváncsi, hogy mikorra érünk haza - válaszoltam.
- Értem, akkor lassan induljunk is - mondta kissé elszontyolodva, s már én sem olyan lelkesen, de elindultam becserkészni Anitát.

Természetesen le sem lehetett lőni a drágát. Hiába magyaráztuk neki, hogy mi nem vagyunk együtt és ez csak a pillanat hevében történt. Ha ráhagytuk, azért, ha vitába szálltunk vele, azért kombinált. De szerencsére hamarabb leértünk, mint azt bármelyikünk is gondolta volna, s első dolgom volt, hogy villámgyorsan fogjak egy taxit.
Adam eldarálta a címeket és én kimondhatatlanul örültem, amikor Nita azt mondta, ő inkább előre ül. Így teljes nyugodtsággal közösíthettem ki magamat, mert tudtam, hogy Adam most végképp nem merné kihúzni a fülemből a fülhallgatót. Persze azért éber voltam és láttam, hogy cserfes barátosném nagyon hátrafelé van tekeredve, Adam pedig valószínűleg hozzá beszél. De nem akartam tudni, hogy miről beszélnek, pedig szinte a nyakamat mertem volna rátenni.
Valószínűleg annyira elmerülhettem a pszichedelikus rockzenéim hallgatásában, hogy elaludtam, mert arra figyeltem fel, hogy valaki a hónom és a térdem alá nyúlva emel ki a kocsiból. Ahogy kinyitottam a szemeim, Adam mosolygott rám bocsánatkérően, majd az ajtóban lerakott a lábaimra.

- Köszi - motyogtam, miközben a zsebembe próbáltam beleerőszakolni a zenelejátszómat, míg ő kinyitotta nekem a bejárati ajtót.

Az egész földszinten sötétség uralkodott, csak a nappaliban lévő plazmatévé világított. A kanapén Jenny és Harry ültek és valami idegtépő horrort nézhettek. Ezt persze abból silabizáltam ki, hogy amikor megérkeztünk, Jenny felsikkantott. Nem is zavartuk őket, köszöntünk és mindketten megcéloztuk a lépcsőt.
Én persze már előre rettegtem Jeremytől, mivel a jelek szerint nem tudott egész nap a fejemen turkándozni. Tehát mi következik ebből? Kérdésáradat... Vagy lehet, hogy a fejemben van, csak nem szól? - riadtam meg a gondolattól hirtelen, így azonnal el is vetettem ezt a lehetőséget. Nincs nekem olyan jó fej bátyám, hogy ha tud, ne szólogasson be. Pláne úgy, hogy Adam gondolatai valószínűleg ordítoznak, hogy az ő szavaival éljek. Végtére is erőt kellett vennem magamon, mert nem szerettem volna a folyosón éjszakázni. Pedig kecsegtető volt a gondolat.
A jómadár a tévét bűvölte a még mindig összetolt ágyunkon heverészve. Ledobtam a táskámat és a pulcsimat, majd miután az új szemem fényét a párnámra puffantottam, levetődtem Jer mellé.

- Új könyv? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. Naná, egyből nem ugorhat a torkomnak. Kellenek a bemelegítő kérdések.
- Amint látod - feleltem tárgyilagosan.
- Figyelj húgi, bocs a reggeli dolog miatt - mondta, s szemei őszinteségről árulkodtak, bár mindketten zseniális hazudozók vagyunk. - Csak annyira elegem van már abból a gyerekből. Mert hogy Jenny odavan, az oké, az öccséről van szó, de hogy még az én húgom is róla "álmodozik" - folytatta fejrázva. - Szóval érted...
- Nyugi, tudod, hogy nem tudok rád igazán haragudni - nyugtattam meg. Már amennyire ez megnyugtató lehet.
- Adam tényleg megcsókolt? - vágta nekem a kérdést most már pofátlanul. Komolyan, miért nem lehet hanyagolni végre ezt a témát?
- Igen - sóhajtottam gondterhelten. - Sőt, hogy kerek legyen a sztori, a London Eye-on és természetesen Anita jelenlétében - mondtam az arcomat a tenyerembe temetve.
- Ennyire szörnyű volt? - kérdezősködött. - Komolyan, mindketten olyanok vagytok, mintha nem is tudom, mekkora bűnt követtetek volna el! - horkant föl. Ó, a párkapcsolatok mestere megszólalt!
- Nem, pont az a baj, hogy nem volt szörnyű... Érted? Én... áhh...
- Meg vagy te húzatva... Ott volt Mike, vele miért nem voltál így? Vele miért nem pánikoltál be?
- Jeremyyy - nyújtottam el a nevét. - Azért ne vegyük egy kalap alá a kettőt - mondtam a szemeimet forgatva.
- Jó, de akkor sem értem, mit vagytok úgy oda mindketten. Smároltatok egyet, szép volt, jó volt, na és? Nem fog összedőlni a világ. Egyébként is összeillő kis páros vagytok.
- Ez csak a pillanat hevében megtörtént véletlen volt - mondtam monoton hangon, de igazából fogalmam sincs, kit akartam ezzel meggyőzni.
- Rendben. Látom meghülyültetek mindketten. Nem érdekel, azt csináltok, amit akartok. Ha hülyék vagytok, legyetek hülyék! Csak ne nekem rinyáljatok majd! Mellesleg meg mindig te mondod, hogy nincsenek véletlenek - vágott oda nekem a saját szavaimmal. - Nem mellesleg tudok mindent, ha nem jöttél volna még rá ez alatt a röpke tizenöt év alatt - mondta, mire kicsit bekavarodtam, hogy most miről is beszél, mire rájöttem, hogy pont ez a szándéka. Imádni való báty...
- Hagyjuk, Jeremy, oké?!
- Ahogy érzed, húgi, ahogy érzed!
- Élvezed, hogy megpróbálsz manipulálni? - kérdeztem kikerekedett szemekkel. - Tudod mit, inkább itt hagylak és meglátogatom a fürdőszobát. A zuhanyrózsa legalább nem tud beszélni.
- Rád is fér egy kis fürcsi, húgicám - vigyorgott.
- Rohadj meg, bátyókám - vágtam mellkason és már pattantam is föl mellőle.
- Ez fájt... - sopánkodott, de én már csuktam is magamra a fürdő ajtaját.

Ez a mai nap egy rossz tinédzserfilmbe is simán beillett volna. Ilyenkor jön rá az ember, hogy nem, ilyen nem csak a filmekben van... sajnos. Olyan egyszerű a tévé előtt azt mondani: "Jajj, mekkora barom már, én tuti nem így csinálnám." Közben pedig, ha az élet egy ilyen helyzet elé állít, pont ugyan úgy cselekszünk, mint a filmek bárgyú szereplői...

***

- Emlékszel még, amikor mondtam, hogy Adamnek van egy meglepetése a számodra? - kérdezte Jeremy.
- Persze, miért ne emlékeznék? - élénkült be egyből a tudatom.
- Kész vagy, nyuszi? - jött be a szobába Adam vigyorogva.
- Persze - válaszoltam mosolyogva, mire ő megfogta a kezem. - Jeremy, lent megvárunk. Addig felhívom Nitát - mondtam már a küszöbön állva.

A nappaliba érve örömmel láttam, hogy Nathan is készen van. Érdekes, amióta - pontosabban csak pár napja - Adam és én járunk, a három fiút mintha kicserélték volna, Jerms is teljesen jól elvan Nate-tel. Mondhatni 180°-os fordulatot vett a kapcsolatuk.

- Szervusz, lány a szomszédból - szóltam bele a telefonba, mire végre fölvette.
- Szia! Kész vagytok? - kérdezte, majd az ablakból láttam, ahogy nyílik a szemben lévő ház ajtaja. Kiderült, hogy a nagynénje most költözött Londonba, így nem kell a munkatársánál laknia a nyáron.
- Kész, már csak az a kérdés, hogy a többiek is kész vannak-e - válaszoltam, majd kiléptem az ajtón én is. - Azért poén, hogy itt állunk, 10 méterre egymástól, de telefonon beszélünk... - nevettem el magam.
- Az eszünk mindig is megvolt rá - nevetett ő is, de már letettük a telefont és a kapu előtt állt. - Amúgy a többiek már ott vannak, Oliver hívott az előbb, hogy mikor szándékozunk befutni.
- A fiúk húzzák az időt - húztam el a számat.
- A fiúk nem húzzák az időt - szólalt meg a hátam mögött Jeremy a szívinfarktust hozva rám.

Alig negyedórányi séta után befutottunk a Pizza Hut-ba, ahol vártak már minket buzgón. Út közben Nathan elregélte, hogy milyen furán érzi magát ennyi kis fiatalka között. Mintha ő valami ősöreg lenne, úgy beszélt. Persze a testalkatán látszik, hogy ő nem a mi korosztályunk, de most ez nem olyan hű de nagy cucc.
Mire mi megérkeztünk, a fiúk már rendeltek is, és az érkezésünk után pár perccel szervírozták is. Azt hiszem, az időzítés mesterei vagyunk. Kajálás közben, azt vettem észre, hogy Nita és Oli egész jól kijönnek, és még finoman fogalmaztam. Az egyetlen bökkenő, hogy az én drágaságom a nyár végén sajnos megy vissza a csigafaló franciákhoz. És persze amíg ezt megfigyeltem, nagyon kellett ügyelnem, hogy ne fulladjak meg a röhögéstől, mert hivatalosan is kijelenthetem, hogy Nathannek és Nickonak nincs ki az összes kereke. Egy nyamvadt szelet pizzát nem hagytak normálisan megenni, csak hogy übereljék egymás poénjait. Na, ennyit arról, hogy Nate túlkoros...

- Lassan indulni kéne tovább - mondta Adam, mire Jerms és Oli bőszen bólogattak.
- Hová is megyünk? - érdeklődtem, de mintha meg sem hallottak volna. Ezek sántikálnak valamiben...
- Nate, miért nem kocsival jöttél, öcsém? - kérdezte David, amikor kiértünk a pizzázóból és nyilván realizálódhatott benne a táv, amit meg fogunk tenni. Már előre borsódzott a hátam.
- Ennek is megvan a maga feelingje - válaszolt hetykén Nate.
- De most tényleg, fiúk, hova megyünk? - próbálkoztam újra.
- Majd meglátod, LeyRa, nyugi. Hidd el, tetszeni fog! - vigyorgott rám az én hőn szeretett bátyám. Azt hiszem, jobb ha felkötöm a bugyeszt.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, drága testvérem - gúnyolódtam.
- Azért vagyok, mazsola! - borzolta meg a hajam, mintha nem lenne elég annak ez a nyomorult párás idő.
- Jé, végre nem valami állattal vagyok beazonosítva - néztem a két srácra, akik előszeretettel teszik ezt.
- Valami baj van, nyuszkó? - vigyorodott el Adam. Kellett nekem megszólalni.
- Semmi - fogtam meg inkább a kezét és vettem egy nagy levegőt.

A Hut-tól kb öt percre volt egy buszmegálló, ahová szépen, komótosan elslattyogtunk. Ahogy végignéztem a társaságon, külső szemlélőként én semmi jót nem várnék ettől a vegyesvágottól. Két vigyorgó csitri, egy hippi - ez lenne Jeremy -, egy tejfölös szájú szépfiú - ez volna Adam -, egy tróger rockos gyerek - nyilván Davidről van szó -, egy okoska - kinézetre Nicko -, egy anyuci-apuci kisfia - ő volna Oliver - és végül egy izompacsirta Nathan személyében. Azt hiszem, az idősebb korosztály rémálma vagyunk, és mi bizony perceken belül buszra szállunk... Hát, volt is nagy szemgúvasztás, ahogy helyet foglaltunk.

- Kb mikorra érünk oda? - kérdezte Nicko Adamtől és Jeremytől, mikor leült az egyik székre. Tehát ők a főkolomposok. Miben is reménykedtem?
- Még bőven időben leszünk - vigyorogtak, én pedig a falra tudtam volna mászni.
- Tudjátok ti egyáltalán, mennyire idegesítő, hogy nem mondjátok el, hogy hová is megyünk?! - zsörtölődtem továbbra is. - Egyáltalán van még rajtam kívül valaki, aki tudatlan?
- Jelentem, fogalmam sincs, mi az úticél! - szólt oda nekem együttérzően Anita.
- Fantasztikus, öt kettő, szép felállás - nevettem már el magamat kínomban.

A harmadik átszállás után mér kezdett furcsa lenni az egész. Nitával nem győztünk találgatni, persze választ semmire nem kaptunk. A környék, ahol leszálltunk kezdte beigazolni a gyanúmat, de igazából csak akkor fogtam föl ténylegesen, hogy igen, ide hoztak, amikor a hatalmas biztonsági emberke azt mondta "Kérem a jegyeket!". Nem akartam elhinni!
Mindenhol rengeteg ember, fényképezőgépek kattogása és hozzánk hasonló, fiatalokból álló kis klikkek beszélgettek, amerre csak néztem. Adam hátulról átkarolta a derekamat és a kezembe nyomta a jegyemet.

- Igaz jócskán megkésve, de ez amolyan "Üdv Londonban" ajándék - búgta halkan a fülembe.
- De honnan tudtad te akkor? - kérdeztem ámulatba esve.
- Tudod, van egy nagyon segítőkész bátyád, akivel történetesen eléggé jóban vagyok... - mondta, mire elnevettem magam. De innentől nem lehetett engem megzabolázni.
- Akkor én amondó vagyok, hogy támadjuk be a kordont! - kurjantottam és teljes erővel húzni kezdtem őt a színpad irányába.

Nem akartam még mindig elhinni, hogy itt vagyok! Csak vigyorogtam, mint egy hülye és azon gondolkoztam, hogy vajon mikor ébredek föl. Talán akkor kezdtem elhinni, amikor az előzenekar, a Canterbury beállt és eljátszott pár számot, imádtam őket, szóval fhú! Majd végül ők is bejelentették, hogy fogadjuk sok szeretettel a Muse-t. Hát ezt nekem nem kellett kétszer mondaniuk!
Mindenki eszeveszett sikoltozásba kezdett - velem egyetemben, - amikor meghallottuk az első pár "tam-tam"-ot, amit a dob kiadott. Nagy füst és végül megszólalt a basszus is, aztán a szóló követte. Matt fellépett a színpadra és számomra megszűnt a világ. Megkezdődött az őrült tombolás és a fejetlenség.
Az egész koncert lenyűgöző volt. Matt egyszerűen utánozhatatlan és ámulatba ejtő fickó. Amit a színpadon művelt, fantasztikus! A két órás koncertet szó szerint végigordítottam, na meg persze végigcsápoltam a kordonnak préselődve. Jó pár fényképész az arcomba nyomta a kamerát, miközben ordítottam. Gyönyörűen festhetek azokon a képeken, de nem baj, ez érdekelt a legkevésbé.

- Mosolyogj! - ordította az egyik fényképész, mire én megpróbáltam engedelmeskedni.

A következő, akit lefotózott, az Jeremy volt, de mielőtt még a kordon és a színpad között továbblépdelt volna, a nyakában fityegő VIP kártyát átrakta az enyémbe. Én csak pislogtam rá nagy szemekkel, hogy most ezzel mit akar, de ő egy vigyorral és egy kacsintással elintézett.

- Mit kaptál nyuszi? - kérdezte két szám között Adam.
- Egy VIP fityegőt - próbáltam a körülményekhez képest úgy mondani, hogy csak ő hallja, mielőtt még valaki leszaggatja a nyakamból.

A kamerás srác a színpad szélén nem állt éppen a helyzet magaslatán, ahogy figyeltem, eléggé instabilan álldogált illetve lépdesett, ahogy a bandát próbálta filmezni. Azt vártam, mikor fog lebukfencezni onnan. De ez érdeklődés hiányában elmaradt, ehelyett a Plug In Baby alatt a biztonságiak léptek akcióba és kivezettek egynéhány fiatalt.
A hangom majdhogynem teljesen tropára ment a sok sikoltozástól, hogy azt már meg se említsem, hogy a megsüketüléshez és a lebénuláshoz is igencsak közel álltam. Olyan erővel szorítottam ugyanis a kordont, hogy úgy éreztem, én ezt már soha többé nem fogom tudni elengedni.

Jer, mit tudsz erről a kártyáról? - kérdeztem gondolatban, miközben Matt épp arra kért minket a színpadon, hogy segítsünk be a Supermassive Black Hole-ban.
Az ég világon semmit! - mentegetőzött. - Nem mi intéztük és őszintén szólva nem figyeltem meg a pasast... - folytatta bűnbánóan. - De ha akar valamit, a koncert után úgyis kiderül.
Na, szép kis segítség vagy nekem... - dorgáltam viccesen, aztán újra magával ragadott a koncert őrülete.

A ráadásszámok után úgy éreztem, hogy ha Adam elmozdul mögülem és elengedem a korlátot, én ott helyben összecsuklok.Persze igyekeztem erőt venni magamon, és megmozdítani a lábaimat. Nehéz volt, de sikerült megfordulnom, aminek köszönhetően egyből Adam vigyorgó fejével találtam szembe magam. Szívesen átadnám neki ezt az összenyomoródott érzést, biztos, hogy nem vigyorogna ilyen serényen.

- Jó volt? - kérdezte egy gyors szájrapuszi kíséretében.
- Azt hiszem, két hétig csak csengeni fog a fülem - válaszoltam, de már az én szám is vigyorra húzódott. Hogy jó volt-e? Egyszerűen fantasztikus!
- Na, akkor araszolunk mi is kifelé? - kérdezte Oliver mellénk állva, miközben levette izzadt pólóját. Anitám kis gomb szemecskéi csak úgy tapadtak a látványra. Kis cukik.
- Tőlem mehetünk - válaszoltam jókedvűen, ahogy láttam, hogy mindenki a bandánkból egyben van és körülöttünk. Így nem volt más hátra, mint beállni a tömegbe, hogy percenként fél lépéssel előrébb jussunk. Utálatos dolog ez, de ekkor valaki hirtelen megragadta a vállamat.


Itt a vége, fuss el véle. :P

Happy Valentine's Day Everybody! :]

As Time Goes By...: 9. fejezet

Sziasztok!

Iszonyatosan sajnálom, hogy több mint egy hónapja nem volt friss, de egyrészről suli, másrészről több fejezettel előrébb járok és nehéz összerakni, hogy addig mi legyen.

A kommenteket köszönöm és a két új olvasónak is nagyon örülök ám ^-^

Remélem tetszeni fog a feji és kapok kommentet is :)

Jut eszembe, Team Adam kép elkészült :P

Love, Rami

 

As Time Goes By…

9. Most vagy soha

 Ez a kis összezörrenés rányomta a bélyegét a hangulatomra. A buszon bevágódtam Adam mellé az ablakhoz - minél távolabb akartam tudni magam Jeremytől -, majd előtúrva a zenelejátszómat próbáltam elterelni a gondolataimat. Szegény Adam - jutott eszembe. Ő egy normális, városnézős napot szervez, erre én így viselkedem... De Jeremy már kezd az agyamra menni a Nathan-utálatával.  Én sem szeretem őt, de elvagyok vele, és igenis jó este van. A fenébe is, nőből vagyok! Az lenne szép, ha Jennyre indulna be a fantáziám. Végül Adam vállára döntöttem a fejem, mire ő elmosolyodott. Ez már félsiker.

- Mi volt a baj? Valami rosszat mondtam vagy tettem? - kérdezte bűnbánó arccal Adam, amikor lszálltunk a buszról, én pedig eltettem az mp4-em.

- Semmi, nyugi - válaszoltam mosolyogva, és tényleg jobb kedvem volt, hogy Jeremy nem volt itt. - Néha vannak ilyen hirtelen hangulatváltozásaim, de olyankor hagyni kell.

- Huh, na akkor induljunk. Hátha te meg tudod nevettetni a szőrös sapkás, mozdulatlan őröket.

- Majd bedobom magam - válaszoltam, és elindultunk.

Alig pár percnyi séta után meg is érkeztünk a nagy fehér épülethez. De ez nem a mi napunk volt, a hatalmas kapu, ami mellett teljesen eltörpültem , zárva volt, az őrök pedig mily meglepő, nem korán reggel tartottak őrségváltást. De érdekes volt, hogy még így is több tucat turista volt a palotánál és serényen nyomkodták a fényképezőgép exponáló gombját. Így mi sem maradhattunk ki. Adam megkérte az egyik turistát, hogy fotózzon le minket, majd a hátára kapva bepózolt, én meg vigyorogtam, mint valami hülye. Miotán a kép kész lett, Adam letett és visszasétáltunk a buszmegállóba.

A busz nem sokára meg is érkezett, mi pedig jókedvűen pattantunk föl rá. A Jeremy okozta mufurcságomnak nyoma sem volt. Útban a belváros felé csináltunk egy rakat képet egymásról, ahogy grimaszokat vágunk. Az egész jármű tőlünk volt hangos. Féltem is, hogy valaki ránk szól, hogy halkuljunk már el, de semmi. Egy szó nélkül tűrték a viháncolásunk. Gondolom mindenki megörült, amikor leszálltunk.

De nem indultunk egyből felfedezőútra, mert én megéheztem. Nem most volt már, amikor reggeliztem. Azóta már bőven ebédidő van, így Adamet egy Burger King felé húztam, hogy pótoljam a hiányt. Hiába sütött a nap, a burgerem mellé egy forrócsokit kértem. Fizetés után, Adam hisztizésével mit sem törődve, levágódtam az egyik asztalhoz, és nekiálltam majszolni. Evés közben cseppet maszatos lettem, amin Adam jót nevetett. Pedig tényleg csak egy picit lettem mustáros, de ő nagyon mulatságosnak találta. Én annál kevésbé. De a még mindig meleg forrócsokimat már nem fogyaszthattam el nyugodtan, mert Adam szavaival élve: „Bármelyik pillanatban percben eleredhet az eső”.

- Adam, könyvesbolt, most - utasítottam, alig negyedórányi séta után, de egyszerűen nem tudtam megállni. Na igen, ismét megnyilvánult a vámpírmániám.

- De... - ellenkezett, de nem sok esélye volt. Tudtam, hogy ő is szereti a vámpírokat, így csak a kirakatra böktem és már jött is.

Nem mai könyv, sőt az nem kifejezés, de még nem volt lehetőségem elolvasni, így egyből a  „horror” címszó alatt található könyvek felé masíroztam. Levettem a polcról egy példányt és az eladóhoz mentem. A harmincas éveiben járó nő unottan konstatálta, hogy mire esett a választásom, de tehet egy szívességet, ha nem tetszik neki. Csak nehogy meglepődjön majd egy éjjel, ha valaki rátámad. Az eladó berakta egy kis szatyorkába, én pedig fizettem.

- Ez gyors volt - jegyezte meg Adam.

- Nem te voltál úgy oda, hogy iparkodjak enni, nehogy eleredjen az eső? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Amúgy simán órákig ellettem volna - sóhajtottam.

- Jól van, majd kárpótollak - mondta kacsintva. - Egyébként én is szeretek nézelődni. Ja, és ha majd elolvastad... - nézett a kezemben lévő szatyrocskára.

- Nyugi, rohanok a szobádba, és majd az orrod alá dörgölöm, hogy mennyire imádtam, de te ezt megszívtad, mert nem adom kölcsön.

- Ha-ha. Nagyon elemedben vagy LeyRa. Ezután nem ihatsz több forrócsokit.

Lassan, de biztosan elindultunk a hatalmas óratoronyhoz. Soha nem értettem, mi olyan fantasztikus benne, de oké, legyen. Megpróbálom nem elrontani mások lelkesedését. De Adam lelkesedése sem tartott sokáig. Itt is turisták tömkelege pózolgatott a fényképezőgép előtt, háttérben a Big Bennel. Nekem nem nyerte el a tetszésem, bár ez biztos másképp lenne, ha valami másik országból jöttem volna. Így érdeklődés és lelkesedés híján csak sétálgattunk céltalanul London utcáin.

Adam közölte, Hogy Dave megkattant, és most már tényleg pun haja van, ráadásul zöld. Ahogy elképzeltem, nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Mondjuk nem mondom, hogy kizárt, hogy jól álljon neki, de akkor is furcán festett a kép, ami a fejemben volt.

- Jó, szerintem, ha nem akarunk megázni, most szépen becsüccsenünk a Starbucksba, ugyanis már érzem, hogy szemereg az eső - mondta Adam, a már én is éreztem . Gyors léptekkel indultunk meg a sarkon lévő kávézó felé. Mire odaértünk, már rendesen esett az eső, így gyorsan befutottunk és leültünk egy boxba.

Minden asztalon volt egy kis kártyácska, rajta a mai ajánlattal. Adam pár percig még bűvölte, én pedig már rég eldöntöttem, hogy mit kérek, s az nem volt a kis kártyácskán. A pincérlány mintha tudta volna, hogy eldöntöttük, mit szeretnénk, már jött is.

- Sziasztok, mit hozhatok? - állt meg mellettünk, kezében a kis papírtömbbel.

- Ley?! - fordult felém Adam. Micsoda úriember...

- Nekem egy nagy banános forrócsoki lesz - mondtam mosolyogva, mire a lány szája is felfelé görbült.

- Jó választás - mondta, majd várta Adam kérését.

- Én egy extra nagy vaníliás cappucinót kérek - mondta,megnyomva az „extra” szócskát.

- OK. Nem sokára hozom - azzal eltűnt.

- Szóval, valami B terv? - kérdeztem felvont szemöltökkel, majd kinéztem az ablakon. Esett.

- Hát, egyelőre annyi, hogy megisszuk amit rendeltünk, közben reménykedünk, hogy megunja a hülyeségét az időjárás, aztán irány a London Eye.

- Úgy legyen!

- Egyébként tudsz róla, hogy a hétvégén Muse koncert lesz? - kérdezte, miközben egy szalvétából hajtogatott valamit.

- Igen, tudok róla. Kaptam értesítést e-mailben, de nem leszek ott. Ez van, majd legközelebb - válaszoltam.

- Hogyhogy? Azt hittem, te leszel az első, aki rohan megvenni a jegyet.

- Tudod, akkor nem ez érdekelt a leginkább. Igaz, vehetnék jegyet a helyszínen is, de egyedül nem megyek.

- Ó, értem. Hát akkor majd legközelebb, ha a közelben koncerteznek.

- Ahogy mondod, viszont a Readingre ki kéne menni - töprengtem, s közben meghozták a rendelésünket.

Ezután vidámabb témák voltak terítéken, mint például, hogy mit szólnék ahhoz, ha pirosra festené a haját, mire én azt kérdeztem, hogy ő mit szólna ahdoz, ha berasztáztatnám a hajam. Mindketten jót nevettünk egymás hülyeségein, s közben vagy hússzor megégettem a nyelvem. Adam persze ezt is oltári viccesnek találta, ahogy azt is, amilyen arcot vágtam, Épp egy ilyen pillanatban szólalt meg mellettem valaki.

- Uram atyám, LeyRa?! - csodálkozott egy ismerősen csipogó hang, majd a hanghoz tartozó arc is a látóterembe került, mire fülig szaladt a szám.

- Anita! - viszonoztam a lelkesedését, majd felpattantam, s megöleltem az én rég látott, csavargó barátnőmet.

- No lám, nem is kell nekünk megbeszélni, hogy találkozzunk, a sors összehoz minket.

- Olyan rég láttalak... De hogyhogy te itt, Londonban, egy egyszerű Starbucksban?  - hitetlenkedtem.

- Úgy, hogy holnaptól ebben az egyszerű Starbucksban fogok dolgozni a nyár végéig - mondta, mire én kikerekedett szemekkel reagáltam. - Mi az, mit lesel? Nincs kedvem még a nyaramat is a franciáknál tölteni. Angol vagyok a fenébe is!

- Ez a beszéd! - vigyorogtam.

- Hé, de be sem mutatsz a pasidnak? - kérdezte, s közben a vállam fölött kukucskált.

- Nita, ő nem a pasim - mondtam szemforgatva, s megfordultam, hogy bemutassam őket egymásnak. - Adam, ő Anita Lacing, az elkóborolt barátnőm; Nita, ő Adam Hype. Jelenleg náluk lakunk Jeremyvel. Tudod, az ő szülei a nevelőszüleink.

- Miután mindenki ismert mindenkit, Nita is rendelt magának és leült hozzánk. Természetesen egyetlen pillanatot sem hagyott volna ki, hogy ne tett volna megjegyzéseket arra, milyen jól néznénk ki együtt. Komolyan, ha nem esett volna, és ha bírtam volna bankkártyával „elrángattam” volna vásárolni, csak szálljon már le erről a témáról. De így... nem úgy nézett ki, mit aki abba akarja hagyni, na meg nem is úgy ismerem.

- Na és, mi a programotok? - kíváncsiskodott.

-Reménykedünk benne, hogy eláll az eső, és akkor London Eye. De ha nem, akkor telefon haza és valaki jön kocsival. Egyedül simán hazabuszoznék, de nem akarok így...

- Ó, köszi, hogy így aggódsz értem szivi.

- Ez csak természetes, Nyuszkó!

- Skacok, menjetek szobára! - szólalt meg Nita, újból.

- Tiszta David, csak ő csaj - vigyorgott Ade.

- Neked is ez jutott eszedbe? - nevettem el magam, mire Nita csak nézett, hogy mi van.

- Aha, még ha tudnám is, hogy ki az a David - sopánkodott. - Legalább jó pasi?

- Ha bírod apunk pasikat...

- Oh nem... még mindig nem - sóhajtott.

- Kezd sötétedni - szólt közbe Adam.

Próba cseresznye alapon felálltunk az asztaltól, hogy megnézzük, esik-e. Bentről úgy látszott, hogy csak szemereg, így Anitával kiegészülve elhagytuk a kávézót, és Adam után megindultunk a London Eye felé. Kezdtem érteni, hogy miért cseszegetett Jer és Nita is. London fényei, nekem lenyűgözöttnek kell lennem, ő pedig kapva-kap az alkalmon. Mi sem kézelfekvőbb... De ez most nem így lesz, hisz' itt van Nita is. Vagy ez nem akadály? Ilyen téren nem ismerem Adamet.

Végül a legésszerűbb közlekedési módot választottuk. Nem, nem taxival, hanem busszal mentünk, hogy ne ázzunk meg a keleténél jobban, így a busz ablakából figyelhettem csak a Temzét. Az alatt a röpke idő alatt, amíg átértünk, Nita gyorsan elmondta, hogy mennyire nehéz beilleszkednie a franciák közé, és hogy mennyire hiányzik neki az angol szó, valamint Mansfield. Valahogy nem csodáltam. Én csak Londonba költöztem, mondhatni bármikor elmehetnék Mansfieldbe, mégis hiányzik, hisz' ott voltam kisgyerek. Rengeteg dolog köt oda, de épp elég taszít is...

Ez a nap teli van nem várt, meglepő dolgokkal, s ha már reggel nem volt szerencsénk a palotánál, épp itt volt. Pedig már teljesen felkészültem rá, hogy egy órát biztos, hogy fogunk várni. Ehelyett egy negyedórás sorban állás és a 17 fontos jegyek megvétele után mi is beszálltunk egy kapszulába.

Először betegesnek gondoltam. Beszállsz egy üvegfalú valamibe, majd felemelnek a város fölé, mindeközben több emberrel is össze vagy zárva, akiket teljesen lenyűgöz a látvány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálam ez nem így van. Egyszerűen gyönyörű volt, szinte a szemem előtt vándorolt tovább a Nap az égen. Örültem, hogy Adam megajándékozott ezzel az élménnyel. Vétek lett volna kihagyni, s örültem annak is, hogy Nita is itt van. Igaz a kelleténél talán egy kicsit jobban elvegyült a többiek között, ezzel magunkra hagyva minket, de mégis együtt éltük át, mint oly sok mindent már...

London kezdetlegesen kivilágítva nagyon tetszett. El tudnám viselni, ha a szobámból ezt látnám minden este. Nem vagyok az a tipikus romantikus lány, aki erről-arról álmodozik, de ez tetszett. A szürkületben érzi igazán az ember, ahogy múlik az idő... Naplemente = eltelt egy újabb nap. Emberek százai születtek és haltak meg. Szerelmek születtek és hunytak ki.

- Na, tetszik? - kérdezte Adam vigyorogva.

- Hihetetlenül gyönyörű - válaszoltam.

- Akárcsak te. Hát akkor, most vagy soha - mondta, majd mielőtt még tiltakozhattam volna, ajkai belém fojtották a szót.

A könyvecske :D

A sarki Starbucks:

 

 

Anita (Nita) Lacing [ejtsd: lészing] :

 

A város (egy részecskéje) a London Eye egyik kapszulájából:

 

Nos, ennyi lenne, Remélem tetszett és remélem megér pár komit :)

As Time Goes By...: 8. fejezet

Helóbeló!
Hosszú kihagyás után eljött a perc, hogy újra friss van a blogon. Az utóbbi időben kissé megakadtam vele, de semmi vész :D Megpróbálom orvosolni a problémát és sűrűbben jelentkezni :D
Örömmel köszöntöm az új olvasóimat Lilient és Natalie-t ^-^Köszönöm, hogy olvastok lányok (L)
A fejezetről annyit, hogy nem ez életem legjobbja, látszik rajta, hogy nehézkes, de ez amolyan átvezető fejezet ;P Lesznek még itt izgalmas dolgok.
Na, de nem is szövegelek tovább, irány olvasni és azért a kommentekről se feledkezzetek meg ;)

Puszi, Rami

As Time Goes By…

8. Éjszakai beszélgetés

- Ami azt illeti, nekem sem a kedvencem, de mi az, mit tudsz? Vagy mondott valamit? - faggattam.

- Nem mondott semmit, csak a gondolatai szinte ordítanak, meg ahogy nézett rád. Igen, láttam Adam szemével a bemutatkozást - mondta.

- Aha, és miért van itt? - kérdeztem, ami a legjobban érdekelt. Ha már a fejében van, csak tudja a választ. Na meg így legalább elterelődik a téma rólam.

- Vége a tanévnek, ilyenkor mindig itt lakik - válaszolt.

- Azt ne mondd, hogy gimis!

- Nem, egyetemre jár, de csak mert Jenny kérte. Mindene a buli, a pia meg a haverok. Ő a rugby csapat legjobb játékosa és a suli menő csávója - mondta, amit tud. - Azt hiszi, hogy mindenkit megkaphat, még téged is - fejezte meg ökölbe szorított kézzel. Amúgy is világos bőre még halványabb színt öltött föl.

- Nyugi, ha engem akar, rossz ajtón kopogtat. De örülök, hogy így aggódsz értem - mondtam, majd megöleltem.

- Csak nem akarom, hogy bármi bajod essen - suttogta és szorosan magához ölelt.

Elmondtam Jeremynek, hogy Nita írt levelet és, hogy találkozni szeretne. Sajnos ő sem tudott semmit mondani azzal kapcsolatban, hogy mi tévő legyek. Az este további részében pedig megbeszéltük, hogy majd elvisz az erdőbe, mint régen. Igaz, itt nincs valami közel... De most már nem kell annyira aggódnia a testi épségem miatt.

Jeremyre még mindig hatással volt az éjszakai vadászat, nekem pedig túl sok volt ez a nap, így nem meglepő, hogy gyorsan kidőltünk, mielőtt még Jenny és Harry megjöttek volna. De felriadtam, amikor Jenny besettenkedett és egy puszit adott a homlokomra, majd kikapcsolta a tévét, amit mi sikeresen elfelejtettünk beállítani, hogy kapcsoljon ki. Viszont túl fáradt voltam, hogy ez kirángasson az álomvilágból, így pillanatok alatt visszazuhantam a mély öntudatlanságba.

***

A további napokban Jenny még jobban kivirult és még nagyobb serénységgel tett-vett. Viszont Nathan továbbra sem lett a szívem csücske, néha eldumáltunk és kész. De a szemeiben volt valami, akárhányszor beszéltem vele, nem tudtam máshova nézni. Ha nem tudnám, hogy nem, azt mondanám, hogy valami különleges képességekkel bíró vámpír. Ezek az esetek pedig nemcsak Jeremynek nem tetszettek, hanem Adamnek sem, Ha lehet, még szúrósabb pillantásokat lövelt Nate felé, mint David irányába. De nagybátyja nem állt le vele szempárbajozni, csak idegesítően vigyorgott.

- Holnap program van - adta tudtomra Adam.

- Csak nem beállsz idegenvezetőnek? - kérdeztem vigyorogva, fején találva a szöget.

- De-de! Lemegyünk a Temzéhez, megnézzük a Buckingham Palotát, bemegyünk a városba a Big Ben-hez és lehet, hogy felülünk a London Eye-ra - tálalta a programot. - Na, mit szólsz?

- Úgy érzem, mozgalmas napunk lesz - válaszoltam.

- Te bíztad magad Adamre - szólt közbe Nathan.

- Nem lehetne, hogy egyszer befogd a szád, Nate? - förmedt rá Adam.

- Meg se szólaltam - mondta sértődötten és fölhangosította a tévét.

Adam mondta Jeremynek, hogy jöjjön velünk, de ő azt mondta, nem jön várost nézni, mert valami boltba be akar menni, szóval félúton elválunk. Hogy ne legyen bunkó, Nathantől is megkérdezte, hogy el jön-e, de nagy megkönnyebbülés volt, amikor azt mondta, hogy inkább nem. Nem volt vele úgy különösebben semmi bajom, velem rendes volt, néha-néha volt egy-egy pimaszabb beszólása, de ennyi. Viszont ha ő is jött volna, kigyilkolták volna egymást Adammel. Érdekes, Adam amennyire örült neki pár héttel ezelőtt, ma már annyira elküldené valami melegebb éghajlatra. Jeremyről már nem is beszélve...

Nemigazán nézte jó szemmel, amikor Nathannel hülyéskedtem. Ami ellenszenvet éreztem iránta, az valamelyest csökkent. Jeremy viszont, ha tehette, kerülte Nate társaságát. Nem tudtam elképzelni, hogy mire gondolhat, ráadásul ezek szerint mindig, hogy bátyám kikészül tőle.

Hogy reggel ne legyen nehézkes a kelés, megpróbáltam időben lefeküdni és nem tévézni. Remélni mertem csak, hogy nyugodt lesz az éjszaka, mert mostanság visszatértek a rémálmaim és egyre többet hallucinálok. Volt egy olyan kósza gondolatom, hogy nem kizárt, hogy Nathan megjelenése váltotta ki, de gyorsan elvetettem. Neki semmi köze a múltamhoz. Ha lenne, azt Jeremy elmondta volna - remélem. Így inkább Nita jelentkezéséhez kötöttem a dolgokat. Sokkal logikusabbnak és ésszerűbbnek láttam ezt a verziót.

De a rémálmok nem kerültek el. Álmomban Jeremyvel voltam egy ismeretlen erdőben, nagyon jól éreztük magunkat. Találtunk egy tisztás félét, ahol kevesebb volt a fa és ott beszélgettünk, meg nevetgéltünk. Pont, mint régen. A változások nem zavartak, az volt a lényeg, hogy elvoltunk és nyugalom volt. De a bokrok zizegni és mozogni kezdtek. Valaki jött. A fák és bokrok árnyékából Nathan lépett elő, mire Jeremynél elpattant valami és ordítva vetette magát a mit sem sejtő srácra. Arca teljesen eltorzult a dühtől és Nathan már a földön feküdt. Megremegtem. Megfagyott bennem a vér és a végtagjaim lebénultak. A saját bátyámtól féltem, de ő nem az én bátyám volt. Legalábbis ezt az arcát eddig nem ismertem.

A következő pillanatban Nate kínkeservesen felüvöltött, közben Jeremy még mindig rajta volt. Ha jól láttam és hallottam, kitörte a vállát és még jó néhány bordáját is eltörte, ahogy a mellkasára térdelt. Jeremy nem nézett rám, Nathannel foglalkozott, majd egy hirtelen mozdulattal bátyám a nyakába mart. Nate hangja akadozott. Nem tudom, meddig tarthatott, de én alig láttam valamit. Szemem előtt valami homályos izé volt, ami akadályozta a tátást számomra. Könnyek. Zokogva néztem fel bátyámra, amior váratlanul mellettem termett. Száján csillogott még Nathan vére és a szemei is elszíneződtek. Szinte alig volt látható, de halványpiros szín keveredett barna szemeibe.

- Nem akarod megkóstolni? - kérdezte villogó szemekkel és széles vigyorral az arcán.

Fölpattant a szemem és abban a pillanatban Jeremy is fölébredt. Arca értetlenségről árulkodott, míg az enyében kétségbeesettség ült és közel álltam a síráshoz. A fejemben újrapörögtek a képek és bátyám vérszomjtól eltorzult hangja csengett a fülemben. Megszólalni nem meglepő módon nem tudtam és még a torkomba is gombóc nőtt. A velem szemben ülő Jeremy zaklatott volt és értetlen, barna szemeivel az arcomat fürkészte, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, amitől a helyzet csak romlott és a gombóc egyre csak nőtt a torkomban.

Végül a sírás felülkerekedett az akaraterőmön. Könnyeim megállíthatatlanul ömleni kezdtek szemeimből, minek láttán Jeremy teljesen kétségbeesett. Látszott rajta, hogy nem tud mit csinálni, mivel nem tudja a miérteket. Ez a Jeremy az én Jeremym volt, az én egyetlen hozzátartozóm, az én egyetlen indokom, hogy miért kell életben maradnom. Ő nem az volt, akit álmomban láttam. Nem akartam látni, ahogy arcán szépen lassan végiggördül az első könnycsepp, így inkább a nyakába vetettem magam. Könnyeimtől nedves arcom kemény vállába nyomtam és teljes erőmből szorítottam magamhoz. Ezzel remélhetőleg megnyugtatva őt is, és magamat is, s közben a valami a vállamra csöppent. Jeremy sírt.

- Shh... - próbált csitítani, miközben a hátamat simogatta és valószínűleg hatalmas önmarcangolásba kezdett, hogy biztos, hogy miatta van. - Mi a baj?

- Csak rosszat álmodtam, ennyi az egész - mormoltam a vállába, már egy hajszálnyival nyugodtabban.

- Megint a balesettel kapcsolatban álmodtál? - kérdezte.

- Nem - vágtam rá, mielőtt még folytatta volna azzal, hogy nem az én hibám volt, bla-bla-bla.

- Hát? - faggatózott tovább, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Rólad.. és... - hebegtem.

- Nathanről - mondta ki helyettem. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott.

- Igen - mondtam. - De te meg honnan tudod? - döbbentem meg. tekintete elhomályosodott és most én ültem értetlenül vele szemben.

- Láttam - mondta holt sápadt arccal. - Én is azt álmodtam, amit te - mondta és döbbent arccal meredt rám.

- Az lehetetlen - suttogtam.

- Inkább hátborzongató. csak tudnám, hogy mi váltotta ezt ki... - tűnődött. - Az erőm nem nőhetett hirtelen ekkorát és amúgy is, mivel nem vagyok rendes vámpír, nem is fog annál tovább menni, hogy kikapcsolható lesz.. vagy, hogy fogok tudni egy adott személyre összpontosítani csak.

Telepátiának ez túl durva lenne - mondtam neki gondolatban, mert megszólalni nem tudtam.

Akkor mondj egy normális érvet, hogy valami más - mondta. - Csak egyetlen egyet, hogy mi más lehet.

Mintha a létezésed normális lenne - válaszoltam, mire elfintorodott.

Jó, szerintem ezen ne most filózzunk, elvégre a kisasszonynak holnap, jobban mondva ma, randija lesz - gúnyolódott.

Leállíthatod magad bátyókám - válaszoltam. - Amúgy meg, marha nagy randi lejárni a lábamat - füstölögtem.

Ugyan húgi... Nézd egy picit a romantikus oldalát - heccelődött. - Séta a Temze partján, Buckingham Palota, Big Ben, aztán levezetőnek egy kis London Eye - kacarászott magában.

Csak egyszer legyek olyan erős, mint te, lesz neked romantika - néztem rá szúrósan.

Vízszintbe helyeztem magam, de természetesen alvásról szó sem lehetett. Az éjszaka hátralevő részében csak forgolódtam és a plafont bámultam. Végül valahol megtaláltam a zenelejátszóm és elindítottam - hátha sikerül legalább elszundítanom. Onnan már csak egy lépés és alszik az ember. De ez sem jött be, az égiek nagyon ellenem vannak - gondoltam. Ennek fényében, reggel én voltam legelőször talpon. Amikor már mondjuk úgy, emberi idő volt, kipattantam az ágyból. Egyszerűen nem bírtam tovább feküdni. Betámadtam a fürdőt, felöltöztem és valami elfogadható ábrázatot varázsoltam magamnak. Idő közben Jenny is fölkelt, hallottam, ahogy a reggelivel ügyködik. gyorsan levágtattam a lépcsőn - meglepő módon minden technikai és egyéb malőr nélkül - és a konyhába indultam, hogy segítő jobbot nyújtsak neki.

Meg sem lepődtem, hogy nemet mondott. Már kezdtem hozzászokni, hogy soha nem engedi, hogy segítsek. Esetleg úgy besegíthetek a házimunkába, hogy amikor nincs itthon, csinálok valamit enni vagy amikor igazán nincs ideje, akkor összeszedem a szennyest és elindítok egy mosást. Nagyon makacs, na de én sem az a könnyen engedő fajta vagyok. Általában jót nevettünk egymás makacsságán. Ő nem hagyta, hogy én segítsek, én nem hagytam, hogy ő segítsen. Így most is, mint mindig, leültetett az asztalhoz, hogy várjam meg, amíg ő végez.

Idő közben életre kelt Nate is, teljes lelki nyugalommal sétált be a konyhába egy szürke trikóban és egy fekete alsónadrágban. Az a fenék - gondoltam egyből, amikor elsétált mellettem. Mondjuk nemcsak a feneke díjnyertes. Erős karjai és egész jó felsőteste van. Hát igen, ő az a tipikus pasi, akiről az jut az embernek az eszébe, hogy megérne egy ajtócsapkodást. Nekem kezdett szimpatikusnak lenni, Jermsnek pedig még mindig nem tetszett. Időnként jókat lehet vele beszélgetni. S míg nekem valamilyen szinten szimpatikus lett, addig Adam az ellenfelet látta benne. Le mertem volna fogadni, hogy ez a városnézősdi is csak azért kell, hogy megmutassa Nathannek, hogy itt ő a domináns hím.

Végül is aranyos gesztus, meg amúgy is megígérte, hogy megmutatja nekem Londont, de azt hittem, a haverjaival karöltve és egy jó móka lesz az egész, telis-teli baromkodással. Rosszul hittem, ez van. Nem minden úgy alakul az életben, ahogy azt az ember gondolná. Ha belegondolok, az életemben semmi nem úgy alakul, ahogy gondoltam. Egész idáig azt hittem, hogy egy tipikus Mansfield-i lány leszek, aki ott fogja leélni az életét. Megismerkedik az egyetem alatt élete szerelmével, majd összeházasodik vele és gyereket szül...

- Na mi az, kiscica, kész vagy az Adam-féle randira? - ült le velem szembe, és megint úgy nézett rám, hogy másra ne tudjak koncentrálni. De mi ez a „kiscica”? Nem szokott becézgetni. De mi ez az őrület, először nyuszi, aztán most jön ő a cicával...

- Honnan ez a kiscica? - tettem szóvá. - Amúgy nem randi, és igen, felkészültem.

- Talán baj, ha becézlek?- kérdezte bűnbánó arccal. - Vagy csak Adamnek szabad?

- Sziasztok! - érkezett meg végszóra Adam. - Szia Ley, kész vagy? - kérdezte.

- Persze - válaszoltam nehézkesen elszakítva a tekintetemet Nate-ről.

- Akkor menjünk - húzott föl az asztaltól.

- Adam, nem is eszel? - lepődött meg az eddig csendes megfigyelőként jelenlévő Jenny.

- Majd út közben veszek valamit - válaszolt anyjának és már húzott is az ajtóhoz.

Adam továbbra sem engedte el a kezemet. Így sétáltunk végig a Temze mellett. Nem mondom, hogy idegesített, csak nem értettem. Ettől eltekintve, ez a program nagyon tetszett. Elég korán volt még és hűvös is, épp ezért teljes békesség uralkodott a parton. Egyszer-kétszer elhaladt mellettünk egy-egy kocogó ember. Ki kutyával, ki anélkül. Adam tanácsolta, hogy üljünk le egy picit valamelyik padra, de én nem támogattam az ötletet. Így is azt hitték, hogy szerelmesek vagyunk. Közben Jeremy is hívott, hogy merre járunk, mert úgy volt, hogy jön velünk, aztán megbeszéltük, hogy a nem messze lévő McDonald's-nál találkozunk, s így Adam is tud reggelizni.


- Na, merre? - tudakolta bátyám kilépve a gyorsétteremből.

- Busszal a városba - válaszolta és már indultunk is.

Jeremy jelenlétében Adam nem akarta vagy nem merte megfogni a kezem. Ennek valamilyen szinten örültem, de nem értettem, mitől fél. Még ha tudná Jeremyről, amit senki nem tud, akkor megérteném. De így, nem olyan ijesztő, vagy csak nekem? - morfondíroztam, miközben a két fiú között lépkedtem. Közben Nathan reggeli belépője is a gondolataimba férkőzött. Szexi volt, de nem szokott csak így bevonulni, nem tudom, mi ütött ma belé. Valamint eszembe jutott, hogy vajon miért tud fogságban tartani ilyen szinten a szemeivel.

Akadj már le róla! - hallottam meg bátyámat fejemben.

Már az is baj, ha valakit jó pasinak találok? - háborodtam fel. - Csak azért nem fogok Adamért odalenni, mert te akarod - vágtam a fejéhez. - Ő sem egy jófiú!

Az lehet, de őt legalább nem rúgták ki a suliból - vágott vissza dühösen.

Szállj ki a fejemből! - néztem rá dühösen és felszálltam a buszra.



Szóval ennyi lenne! Várom a komikat, sokat jelentene *-*