As Time Goes By...: 10. fejezet

Sziasztok!
Iszonyatosan sajnálom, hogy eltűntem, de több okom is volt. Nem csak írói válság, hanem a puszta lustaság is közre játszott, illetve egyéb dolog is hozzájárult, hogy elhanyagoltam ezt a blogocskát. :(
Bár ahogy észrevettem, nemigazán hiányolt senki. :/ Nem gáz, azért most hoztam "nektek" az új fejezetet. Remélem tetszik és kapok is valami visszajelzést. :)
Love, Rami

As Time Goes By…

10. Meglepetés

Egyszerűen nem volt erőm tiltakozni, mintha a tejcsokit kiraknád nyáron a negyven fokban a tűző napra, úgy kezdett az én állagom is szilárdból cseppfolyóssá válni. Valahol az agyam egy rejtett zugában ott motoszkált az is, hogy te jó éh, hisz nem vagyunk egyedül! De ez annyira, de annyira eltörpült az érzés mellett. A külvilág teljesen kiszorult a fejemből. Nem számított semmi, csak a forró ajkai, melyek szenvedélyes táncba invitálták az enyémeket.
Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű ember csókja ekkora hatással lesz rám.Nem volt még részem abban, hogy egy misztikus lény csókoljon meg, de ezután el sem tudom képzelni, milyen lehet.
Közben Adam a derekam köré, míg én az ő nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. Ajkai továbbra is gyengéden becézgette az enyémeket, s lassan, de biztosan nyelve is megkezdte a kényeztetést. De sajnos nem tarthatott sokáig, mindketten tudtuk, hogy hol vagyunk, ő pedig valószínűleg a reakcióimra is kíváncsi volt. Mintha nem lenne nyilvánvaló...

- Bocs, csak... - kezdett mentegetőzni, miután eltávolodott az arcomtól. - Én nem is tudom, miért... de tényleg, ne haragudj!
- Úgy nézek ki, mint aki haragszik? - mosolyogtam rá, de tudtam, hogy lesznek itt még kínos hallgatások. Végül a menetegetőzésének a telefonom vetett véget. Persze ki más lett volna, ha nem az én drága bátyám?

- Mondjad! - szóltam bele kissé indulatosabban, mint terveztem.
- Jajj de imád az én drága kicsi húgom... Látom, vagyis hallom, még mindig utálsz... - sóhajtott nagyot. - Na, de nem is ezért hívtalak...
- Hallgatlak... - sóhajtottam most már én is. Családi vonás lehet, vagy nem tudom, de mindketten többet sóhajtozunk, mint egy nyolcvanas öregasszony.
- Mikor készültök befutni? - jött is a kérdés egyből.
- Nem tudom, de gondolom nem sokára - hangzott a határozott válaszom.
- Ne szóljak Jennynek vagy Harrynek, hogy menjen értetek? - kérdezte. Ó, az aggódó báty.
- Nem kell, megoldjuk szerintem...
- Hát jó, akkor majd itthon beszélünk - mondta már-már elkeseredve.
- Oké, szia - azzal lenyomtam a telefont.

- Jerms volt? - kérdezte  egyből Adam, ahogy visszafordultam felé.
- Aha, arra volt kíváncsi, hogy mikorra érünk haza - válaszoltam.
- Értem, akkor lassan induljunk is - mondta kissé elszontyolodva, s már én sem olyan lelkesen, de elindultam becserkészni Anitát.

Természetesen le sem lehetett lőni a drágát. Hiába magyaráztuk neki, hogy mi nem vagyunk együtt és ez csak a pillanat hevében történt. Ha ráhagytuk, azért, ha vitába szálltunk vele, azért kombinált. De szerencsére hamarabb leértünk, mint azt bármelyikünk is gondolta volna, s első dolgom volt, hogy villámgyorsan fogjak egy taxit.
Adam eldarálta a címeket és én kimondhatatlanul örültem, amikor Nita azt mondta, ő inkább előre ül. Így teljes nyugodtsággal közösíthettem ki magamat, mert tudtam, hogy Adam most végképp nem merné kihúzni a fülemből a fülhallgatót. Persze azért éber voltam és láttam, hogy cserfes barátosném nagyon hátrafelé van tekeredve, Adam pedig valószínűleg hozzá beszél. De nem akartam tudni, hogy miről beszélnek, pedig szinte a nyakamat mertem volna rátenni.
Valószínűleg annyira elmerülhettem a pszichedelikus rockzenéim hallgatásában, hogy elaludtam, mert arra figyeltem fel, hogy valaki a hónom és a térdem alá nyúlva emel ki a kocsiból. Ahogy kinyitottam a szemeim, Adam mosolygott rám bocsánatkérően, majd az ajtóban lerakott a lábaimra.

- Köszi - motyogtam, miközben a zsebembe próbáltam beleerőszakolni a zenelejátszómat, míg ő kinyitotta nekem a bejárati ajtót.

Az egész földszinten sötétség uralkodott, csak a nappaliban lévő plazmatévé világított. A kanapén Jenny és Harry ültek és valami idegtépő horrort nézhettek. Ezt persze abból silabizáltam ki, hogy amikor megérkeztünk, Jenny felsikkantott. Nem is zavartuk őket, köszöntünk és mindketten megcéloztuk a lépcsőt.
Én persze már előre rettegtem Jeremytől, mivel a jelek szerint nem tudott egész nap a fejemen turkándozni. Tehát mi következik ebből? Kérdésáradat... Vagy lehet, hogy a fejemben van, csak nem szól? - riadtam meg a gondolattól hirtelen, így azonnal el is vetettem ezt a lehetőséget. Nincs nekem olyan jó fej bátyám, hogy ha tud, ne szólogasson be. Pláne úgy, hogy Adam gondolatai valószínűleg ordítoznak, hogy az ő szavaival éljek. Végtére is erőt kellett vennem magamon, mert nem szerettem volna a folyosón éjszakázni. Pedig kecsegtető volt a gondolat.
A jómadár a tévét bűvölte a még mindig összetolt ágyunkon heverészve. Ledobtam a táskámat és a pulcsimat, majd miután az új szemem fényét a párnámra puffantottam, levetődtem Jer mellé.

- Új könyv? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. Naná, egyből nem ugorhat a torkomnak. Kellenek a bemelegítő kérdések.
- Amint látod - feleltem tárgyilagosan.
- Figyelj húgi, bocs a reggeli dolog miatt - mondta, s szemei őszinteségről árulkodtak, bár mindketten zseniális hazudozók vagyunk. - Csak annyira elegem van már abból a gyerekből. Mert hogy Jenny odavan, az oké, az öccséről van szó, de hogy még az én húgom is róla "álmodozik" - folytatta fejrázva. - Szóval érted...
- Nyugi, tudod, hogy nem tudok rád igazán haragudni - nyugtattam meg. Már amennyire ez megnyugtató lehet.
- Adam tényleg megcsókolt? - vágta nekem a kérdést most már pofátlanul. Komolyan, miért nem lehet hanyagolni végre ezt a témát?
- Igen - sóhajtottam gondterhelten. - Sőt, hogy kerek legyen a sztori, a London Eye-on és természetesen Anita jelenlétében - mondtam az arcomat a tenyerembe temetve.
- Ennyire szörnyű volt? - kérdezősködött. - Komolyan, mindketten olyanok vagytok, mintha nem is tudom, mekkora bűnt követtetek volna el! - horkant föl. Ó, a párkapcsolatok mestere megszólalt!
- Nem, pont az a baj, hogy nem volt szörnyű... Érted? Én... áhh...
- Meg vagy te húzatva... Ott volt Mike, vele miért nem voltál így? Vele miért nem pánikoltál be?
- Jeremyyy - nyújtottam el a nevét. - Azért ne vegyük egy kalap alá a kettőt - mondtam a szemeimet forgatva.
- Jó, de akkor sem értem, mit vagytok úgy oda mindketten. Smároltatok egyet, szép volt, jó volt, na és? Nem fog összedőlni a világ. Egyébként is összeillő kis páros vagytok.
- Ez csak a pillanat hevében megtörtént véletlen volt - mondtam monoton hangon, de igazából fogalmam sincs, kit akartam ezzel meggyőzni.
- Rendben. Látom meghülyültetek mindketten. Nem érdekel, azt csináltok, amit akartok. Ha hülyék vagytok, legyetek hülyék! Csak ne nekem rinyáljatok majd! Mellesleg meg mindig te mondod, hogy nincsenek véletlenek - vágott oda nekem a saját szavaimmal. - Nem mellesleg tudok mindent, ha nem jöttél volna még rá ez alatt a röpke tizenöt év alatt - mondta, mire kicsit bekavarodtam, hogy most miről is beszél, mire rájöttem, hogy pont ez a szándéka. Imádni való báty...
- Hagyjuk, Jeremy, oké?!
- Ahogy érzed, húgi, ahogy érzed!
- Élvezed, hogy megpróbálsz manipulálni? - kérdeztem kikerekedett szemekkel. - Tudod mit, inkább itt hagylak és meglátogatom a fürdőszobát. A zuhanyrózsa legalább nem tud beszélni.
- Rád is fér egy kis fürcsi, húgicám - vigyorgott.
- Rohadj meg, bátyókám - vágtam mellkason és már pattantam is föl mellőle.
- Ez fájt... - sopánkodott, de én már csuktam is magamra a fürdő ajtaját.

Ez a mai nap egy rossz tinédzserfilmbe is simán beillett volna. Ilyenkor jön rá az ember, hogy nem, ilyen nem csak a filmekben van... sajnos. Olyan egyszerű a tévé előtt azt mondani: "Jajj, mekkora barom már, én tuti nem így csinálnám." Közben pedig, ha az élet egy ilyen helyzet elé állít, pont ugyan úgy cselekszünk, mint a filmek bárgyú szereplői...

***

- Emlékszel még, amikor mondtam, hogy Adamnek van egy meglepetése a számodra? - kérdezte Jeremy.
- Persze, miért ne emlékeznék? - élénkült be egyből a tudatom.
- Kész vagy, nyuszi? - jött be a szobába Adam vigyorogva.
- Persze - válaszoltam mosolyogva, mire ő megfogta a kezem. - Jeremy, lent megvárunk. Addig felhívom Nitát - mondtam már a küszöbön állva.

A nappaliba érve örömmel láttam, hogy Nathan is készen van. Érdekes, amióta - pontosabban csak pár napja - Adam és én járunk, a három fiút mintha kicserélték volna, Jerms is teljesen jól elvan Nate-tel. Mondhatni 180°-os fordulatot vett a kapcsolatuk.

- Szervusz, lány a szomszédból - szóltam bele a telefonba, mire végre fölvette.
- Szia! Kész vagytok? - kérdezte, majd az ablakból láttam, ahogy nyílik a szemben lévő ház ajtaja. Kiderült, hogy a nagynénje most költözött Londonba, így nem kell a munkatársánál laknia a nyáron.
- Kész, már csak az a kérdés, hogy a többiek is kész vannak-e - válaszoltam, majd kiléptem az ajtón én is. - Azért poén, hogy itt állunk, 10 méterre egymástól, de telefonon beszélünk... - nevettem el magam.
- Az eszünk mindig is megvolt rá - nevetett ő is, de már letettük a telefont és a kapu előtt állt. - Amúgy a többiek már ott vannak, Oliver hívott az előbb, hogy mikor szándékozunk befutni.
- A fiúk húzzák az időt - húztam el a számat.
- A fiúk nem húzzák az időt - szólalt meg a hátam mögött Jeremy a szívinfarktust hozva rám.

Alig negyedórányi séta után befutottunk a Pizza Hut-ba, ahol vártak már minket buzgón. Út közben Nathan elregélte, hogy milyen furán érzi magát ennyi kis fiatalka között. Mintha ő valami ősöreg lenne, úgy beszélt. Persze a testalkatán látszik, hogy ő nem a mi korosztályunk, de most ez nem olyan hű de nagy cucc.
Mire mi megérkeztünk, a fiúk már rendeltek is, és az érkezésünk után pár perccel szervírozták is. Azt hiszem, az időzítés mesterei vagyunk. Kajálás közben, azt vettem észre, hogy Nita és Oli egész jól kijönnek, és még finoman fogalmaztam. Az egyetlen bökkenő, hogy az én drágaságom a nyár végén sajnos megy vissza a csigafaló franciákhoz. És persze amíg ezt megfigyeltem, nagyon kellett ügyelnem, hogy ne fulladjak meg a röhögéstől, mert hivatalosan is kijelenthetem, hogy Nathannek és Nickonak nincs ki az összes kereke. Egy nyamvadt szelet pizzát nem hagytak normálisan megenni, csak hogy übereljék egymás poénjait. Na, ennyit arról, hogy Nate túlkoros...

- Lassan indulni kéne tovább - mondta Adam, mire Jerms és Oli bőszen bólogattak.
- Hová is megyünk? - érdeklődtem, de mintha meg sem hallottak volna. Ezek sántikálnak valamiben...
- Nate, miért nem kocsival jöttél, öcsém? - kérdezte David, amikor kiértünk a pizzázóból és nyilván realizálódhatott benne a táv, amit meg fogunk tenni. Már előre borsódzott a hátam.
- Ennek is megvan a maga feelingje - válaszolt hetykén Nate.
- De most tényleg, fiúk, hova megyünk? - próbálkoztam újra.
- Majd meglátod, LeyRa, nyugi. Hidd el, tetszeni fog! - vigyorgott rám az én hőn szeretett bátyám. Azt hiszem, jobb ha felkötöm a bugyeszt.
- Tudtam, hogy számíthatok rád, drága testvérem - gúnyolódtam.
- Azért vagyok, mazsola! - borzolta meg a hajam, mintha nem lenne elég annak ez a nyomorult párás idő.
- Jé, végre nem valami állattal vagyok beazonosítva - néztem a két srácra, akik előszeretettel teszik ezt.
- Valami baj van, nyuszkó? - vigyorodott el Adam. Kellett nekem megszólalni.
- Semmi - fogtam meg inkább a kezét és vettem egy nagy levegőt.

A Hut-tól kb öt percre volt egy buszmegálló, ahová szépen, komótosan elslattyogtunk. Ahogy végignéztem a társaságon, külső szemlélőként én semmi jót nem várnék ettől a vegyesvágottól. Két vigyorgó csitri, egy hippi - ez lenne Jeremy -, egy tejfölös szájú szépfiú - ez volna Adam -, egy tróger rockos gyerek - nyilván Davidről van szó -, egy okoska - kinézetre Nicko -, egy anyuci-apuci kisfia - ő volna Oliver - és végül egy izompacsirta Nathan személyében. Azt hiszem, az idősebb korosztály rémálma vagyunk, és mi bizony perceken belül buszra szállunk... Hát, volt is nagy szemgúvasztás, ahogy helyet foglaltunk.

- Kb mikorra érünk oda? - kérdezte Nicko Adamtől és Jeremytől, mikor leült az egyik székre. Tehát ők a főkolomposok. Miben is reménykedtem?
- Még bőven időben leszünk - vigyorogtak, én pedig a falra tudtam volna mászni.
- Tudjátok ti egyáltalán, mennyire idegesítő, hogy nem mondjátok el, hogy hová is megyünk?! - zsörtölődtem továbbra is. - Egyáltalán van még rajtam kívül valaki, aki tudatlan?
- Jelentem, fogalmam sincs, mi az úticél! - szólt oda nekem együttérzően Anita.
- Fantasztikus, öt kettő, szép felállás - nevettem már el magamat kínomban.

A harmadik átszállás után mér kezdett furcsa lenni az egész. Nitával nem győztünk találgatni, persze választ semmire nem kaptunk. A környék, ahol leszálltunk kezdte beigazolni a gyanúmat, de igazából csak akkor fogtam föl ténylegesen, hogy igen, ide hoztak, amikor a hatalmas biztonsági emberke azt mondta "Kérem a jegyeket!". Nem akartam elhinni!
Mindenhol rengeteg ember, fényképezőgépek kattogása és hozzánk hasonló, fiatalokból álló kis klikkek beszélgettek, amerre csak néztem. Adam hátulról átkarolta a derekamat és a kezembe nyomta a jegyemet.

- Igaz jócskán megkésve, de ez amolyan "Üdv Londonban" ajándék - búgta halkan a fülembe.
- De honnan tudtad te akkor? - kérdeztem ámulatba esve.
- Tudod, van egy nagyon segítőkész bátyád, akivel történetesen eléggé jóban vagyok... - mondta, mire elnevettem magam. De innentől nem lehetett engem megzabolázni.
- Akkor én amondó vagyok, hogy támadjuk be a kordont! - kurjantottam és teljes erővel húzni kezdtem őt a színpad irányába.

Nem akartam még mindig elhinni, hogy itt vagyok! Csak vigyorogtam, mint egy hülye és azon gondolkoztam, hogy vajon mikor ébredek föl. Talán akkor kezdtem elhinni, amikor az előzenekar, a Canterbury beállt és eljátszott pár számot, imádtam őket, szóval fhú! Majd végül ők is bejelentették, hogy fogadjuk sok szeretettel a Muse-t. Hát ezt nekem nem kellett kétszer mondaniuk!
Mindenki eszeveszett sikoltozásba kezdett - velem egyetemben, - amikor meghallottuk az első pár "tam-tam"-ot, amit a dob kiadott. Nagy füst és végül megszólalt a basszus is, aztán a szóló követte. Matt fellépett a színpadra és számomra megszűnt a világ. Megkezdődött az őrült tombolás és a fejetlenség.
Az egész koncert lenyűgöző volt. Matt egyszerűen utánozhatatlan és ámulatba ejtő fickó. Amit a színpadon művelt, fantasztikus! A két órás koncertet szó szerint végigordítottam, na meg persze végigcsápoltam a kordonnak préselődve. Jó pár fényképész az arcomba nyomta a kamerát, miközben ordítottam. Gyönyörűen festhetek azokon a képeken, de nem baj, ez érdekelt a legkevésbé.

- Mosolyogj! - ordította az egyik fényképész, mire én megpróbáltam engedelmeskedni.

A következő, akit lefotózott, az Jeremy volt, de mielőtt még a kordon és a színpad között továbblépdelt volna, a nyakában fityegő VIP kártyát átrakta az enyémbe. Én csak pislogtam rá nagy szemekkel, hogy most ezzel mit akar, de ő egy vigyorral és egy kacsintással elintézett.

- Mit kaptál nyuszi? - kérdezte két szám között Adam.
- Egy VIP fityegőt - próbáltam a körülményekhez képest úgy mondani, hogy csak ő hallja, mielőtt még valaki leszaggatja a nyakamból.

A kamerás srác a színpad szélén nem állt éppen a helyzet magaslatán, ahogy figyeltem, eléggé instabilan álldogált illetve lépdesett, ahogy a bandát próbálta filmezni. Azt vártam, mikor fog lebukfencezni onnan. De ez érdeklődés hiányában elmaradt, ehelyett a Plug In Baby alatt a biztonságiak léptek akcióba és kivezettek egynéhány fiatalt.
A hangom majdhogynem teljesen tropára ment a sok sikoltozástól, hogy azt már meg se említsem, hogy a megsüketüléshez és a lebénuláshoz is igencsak közel álltam. Olyan erővel szorítottam ugyanis a kordont, hogy úgy éreztem, én ezt már soha többé nem fogom tudni elengedni.

Jer, mit tudsz erről a kártyáról? - kérdeztem gondolatban, miközben Matt épp arra kért minket a színpadon, hogy segítsünk be a Supermassive Black Hole-ban.
Az ég világon semmit! - mentegetőzött. - Nem mi intéztük és őszintén szólva nem figyeltem meg a pasast... - folytatta bűnbánóan. - De ha akar valamit, a koncert után úgyis kiderül.
Na, szép kis segítség vagy nekem... - dorgáltam viccesen, aztán újra magával ragadott a koncert őrülete.

A ráadásszámok után úgy éreztem, hogy ha Adam elmozdul mögülem és elengedem a korlátot, én ott helyben összecsuklok.Persze igyekeztem erőt venni magamon, és megmozdítani a lábaimat. Nehéz volt, de sikerült megfordulnom, aminek köszönhetően egyből Adam vigyorgó fejével találtam szembe magam. Szívesen átadnám neki ezt az összenyomoródott érzést, biztos, hogy nem vigyorogna ilyen serényen.

- Jó volt? - kérdezte egy gyors szájrapuszi kíséretében.
- Azt hiszem, két hétig csak csengeni fog a fülem - válaszoltam, de már az én szám is vigyorra húzódott. Hogy jó volt-e? Egyszerűen fantasztikus!
- Na, akkor araszolunk mi is kifelé? - kérdezte Oliver mellénk állva, miközben levette izzadt pólóját. Anitám kis gomb szemecskéi csak úgy tapadtak a látványra. Kis cukik.
- Tőlem mehetünk - válaszoltam jókedvűen, ahogy láttam, hogy mindenki a bandánkból egyben van és körülöttünk. Így nem volt más hátra, mint beállni a tömegbe, hogy percenként fél lépéssel előrébb jussunk. Utálatos dolog ez, de ekkor valaki hirtelen megragadta a vállamat.


Itt a vége, fuss el véle. :P