Rendszeres olvasók

2010. október 2., szombat

As Time Goes By...: 9. fejezet

Sziasztok!
Iszonyatosan sajnálom, hogy több mint egy hónapja nem volt friss, de egyrészről suli, másrészről több fejezettel előrébb járok és nehéz összerakni, hogy addig mi legyen.
A kommenteket köszönöm és a két új olvasónak is nagyon örülök ám ^-^
Remélem tetszeni fog a feji és kapok kommentet is :)
Jut eszembe, Team Adam kép elkészült :P
Love, Rami



As Time Goes By…
9. Most vagy soha


 Ez a kis összezörrenés rányomta a bélyegét a hangulatomra. A buszon bevágódtam Adam mellé az ablakhoz - minél távolabb akartam tudni magam Jeremytől -, majd előtúrva a zenelejátszómat próbáltam elterelni a gondolataimat. Szegény Adam - jutott eszembe. Ő egy normális, városnézős napot szervez, erre én így viselkedem... De Jeremy már kezd az agyamra menni a Nathan-utálatával.  Én sem szeretem őt, de elvagyok vele, és igenis jó este van. A fenébe is, nőből vagyok! Az lenne szép, ha Jennyre indulna be a fantáziám. Végül Adam vállára döntöttem a fejem, mire ő elmosolyodott. Ez már félsiker.


- Mi volt a baj? Valami rosszat mondtam vagy tettem? - kérdezte bűnbánó arccal Adam, amikor lszálltunk a buszról, én pedig eltettem az mp4-em.

- Semmi, nyugi - válaszoltam mosolyogva, és tényleg jobb kedvem volt, hogy Jeremy nem volt itt. - Néha vannak ilyen hirtelen hangulatváltozásaim, de olyankor hagyni kell.

- Huh, na akkor induljunk. Hátha te meg tudod nevettetni a szőrös sapkás, mozdulatlan őröket.

- Majd bedobom magam - válaszoltam, és elindultunk.

Alig pár percnyi séta után meg is érkeztünk a nagy fehér épülethez. De ez nem a mi napunk volt, a hatalmas kapu, ami mellett teljesen eltörpültem , zárva volt, az őrök pedig mily meglepő, nem korán reggel tartottak őrségváltást. De érdekes volt, hogy még így is több tucat turista volt a palotánál és serényen nyomkodták a fényképezőgép exponáló gombját. Így mi sem maradhattunk ki. Adam megkérte az egyik turistát, hogy fotózzon le minket, majd a hátára kapva bepózolt, én meg vigyorogtam, mint valami hülye. Miotán a kép kész lett, Adam letett és visszasétáltunk a buszmegállóba.

A busz nem sokára meg is érkezett, mi pedig jókedvűen pattantunk föl rá. A Jeremy okozta mufurcságomnak nyoma sem volt. Útban a belváros felé csináltunk egy rakat képet egymásról, ahogy grimaszokat vágunk. Az egész jármű tőlünk volt hangos. Féltem is, hogy valaki ránk szól, hogy halkuljunk már el, de semmi. Egy szó nélkül tűrték a viháncolásunk. Gondolom mindenki megörült, amikor leszálltunk.

De nem indultunk egyből felfedezőútra, mert én megéheztem. Nem most volt már, amikor reggeliztem. Azóta már bőven ebédidő van, így Adamet egy Burger King felé húztam, hogy pótoljam a hiányt. Hiába sütött a nap, a burgerem mellé egy forrócsokit kértem. Fizetés után, Adam hisztizésével mit sem törődve, levágódtam az egyik asztalhoz, és nekiálltam majszolni. Evés közben cseppet maszatos lettem, amin Adam jót nevetett. Pedig tényleg csak egy picit lettem mustáros, de ő nagyon mulatságosnak találta. Én annál kevésbé. De a még mindig meleg forrócsokimat már nem fogyaszthattam el nyugodtan, mert Adam szavaival élve: „Bármelyik pillanatban percben eleredhet az eső”.


- Adam, könyvesbolt, most - utasítottam, alig negyedórányi séta után, de egyszerűen nem tudtam megállni. Na igen, ismét megnyilvánult a vámpírmániám.

- De... - ellenkezett, de nem sok esélye volt. Tudtam, hogy ő is szereti a vámpírokat, így csak a kirakatra böktem és már jött is.

Nem mai könyv, sőt az nem kifejezés, de még nem volt lehetőségem elolvasni, így egyből a  „horror” címszó alatt található könyvek felé masíroztam. Levettem a polcról egy példányt és az eladóhoz mentem. A harmincas éveiben járó nő unottan konstatálta, hogy mire esett a választásom, de tehet egy szívességet, ha nem tetszik neki. Csak nehogy meglepődjön majd egy éjjel, ha valaki rátámad. Az eladó berakta egy kis szatyorkába, én pedig fizettem.

- Ez gyors volt - jegyezte meg Adam.

- Nem te voltál úgy oda, hogy iparkodjak enni, nehogy eleredjen az eső? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Amúgy simán órákig ellettem volna - sóhajtottam.

- Jól van, majd kárpótollak - mondta kacsintva. - Egyébként én is szeretek nézelődni. Ja, és ha majd elolvastad... - nézett a kezemben lévő szatyrocskára.
- Nyugi, rohanok a szobádba, és majd az orrod alá dörgölöm, hogy mennyire imádtam, de te ezt megszívtad, mert nem adom kölcsön.

- Ha-ha. Nagyon elemedben vagy LeyRa. Ezután nem ihatsz több forrócsokit.

Lassan, de biztosan elindultunk a hatalmas óratoronyhoz. Soha nem értettem, mi olyan fantasztikus benne, de oké, legyen. Megpróbálom nem elrontani mások lelkesedését. De Adam lelkesedése sem tartott sokáig. Itt is turisták tömkelege pózolgatott a fényképezőgép előtt, háttérben a Big Bennel. Nekem nem nyerte el a tetszésem, bár ez biztos másképp lenne, ha valami másik országból jöttem volna. Így érdeklődés és lelkesedés híján csak sétálgattunk céltalanul London utcáin.

Adam közölte, Hogy Dave megkattant, és most már tényleg pun haja van, ráadásul zöld. Ahogy elképzeltem, nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Mondjuk nem mondom, hogy kizárt, hogy jól álljon neki, de akkor is furcán festett a kép, ami a fejemben volt.


- Jó, szerintem, ha nem akarunk megázni, most szépen becsüccsenünk a Starbucksba, ugyanis már érzem, hogy szemereg az eső - mondta Adam, a már én is éreztem . Gyors léptekkel indultunk meg a sarkon lévő kávézó felé. Mire odaértünk, már rendesen esett az eső, így gyorsan befutottunk és leültünk egy boxba.

Minden asztalon volt egy kis kártyácska, rajta a mai ajánlattal. Adam pár percig még bűvölte, én pedig már rég eldöntöttem, hogy mit kérek, s az nem volt a kis kártyácskán. A pincérlány mintha tudta volna, hogy eldöntöttük, mit szeretnénk, már jött is.

- Sziasztok, mit hozhatok? - állt meg mellettünk, kezében a kis papírtömbbel.

- Ley?! - fordult felém Adam. Micsoda úriember...

- Nekem egy nagy banános forrócsoki lesz - mondtam mosolyogva, mire a lány szája is felfelé görbült.

- Jó választás - mondta, majd várta Adam kérését.

- Én egy extra nagy vaníliás cappucinót kérek - mondta,megnyomva az „extra” szócskát.

- OK. Nem sokára hozom - azzal eltűnt.


- Szóval, valami B terv? - kérdeztem felvont szemöltökkel, majd kinéztem az ablakon. Esett.

- Hát, egyelőre annyi, hogy megisszuk amit rendeltünk, közben reménykedünk, hogy megunja a hülyeségét az időjárás, aztán irány a London Eye.

- Úgy legyen!

- Egyébként tudsz róla, hogy a hétvégén Muse koncert lesz? - kérdezte, miközben egy szalvétából hajtogatott valamit.

- Igen, tudok róla. Kaptam értesítést e-mailben, de nem leszek ott. Ez van, majd legközelebb - válaszoltam.

- Hogyhogy? Azt hittem, te leszel az első, aki rohan megvenni a jegyet.

- Tudod, akkor nem ez érdekelt a leginkább. Igaz, vehetnék jegyet a helyszínen is, de egyedül nem megyek.

- Ó, értem. Hát akkor majd legközelebb, ha a közelben koncerteznek.

- Ahogy mondod, viszont a Readingre ki kéne menni - töprengtem, s közben meghozták a rendelésünket.

Ezután vidámabb témák voltak terítéken, mint például, hogy mit szólnék ahhoz, ha pirosra festené a haját, mire én azt kérdeztem, hogy ő mit szólna ahdoz, ha berasztáztatnám a hajam. Mindketten jót nevettünk egymás hülyeségein, s közben vagy hússzor megégettem a nyelvem. Adam persze ezt is oltári viccesnek találta, ahogy azt is, amilyen arcot vágtam, Épp egy ilyen pillanatban szólalt meg mellettem valaki.

- Uram atyám, LeyRa?! - csodálkozott egy ismerősen csipogó hang, majd a hanghoz tartozó arc is a látóterembe került, mire fülig szaladt a szám.

- Anita! - viszonoztam a lelkesedését, majd felpattantam, s megöleltem az én rég látott, csavargó barátnőmet.

- No lám, nem is kell nekünk megbeszélni, hogy találkozzunk, a sors összehoz minket.

- Olyan rég láttalak... De hogyhogy te itt, Londonban, egy egyszerű Starbucksban?  - hitetlenkedtem.

- Úgy, hogy holnaptól ebben az egyszerű Starbucksban fogok dolgozni a nyár végéig - mondta, mire én kikerekedett szemekkel reagáltam. - Mi az, mit lesel? Nincs kedvem még a nyaramat is a franciáknál tölteni. Angol vagyok a fenébe is!

- Ez a beszéd! - vigyorogtam.

- Hé, de be sem mutatsz a pasidnak? - kérdezte, s közben a vállam fölött kukucskált.

- Nita, ő nem a pasim - mondtam szemforgatva, s megfordultam, hogy bemutassam őket egymásnak. - Adam, ő Anita Lacing, az elkóborolt barátnőm; Nita, ő Adam Hype. Jelenleg náluk lakunk Jeremyvel. Tudod, az ő szülei a nevelőszüleink.

- Miután mindenki ismert mindenkit, Nita is rendelt magának és leült hozzánk. Természetesen egyetlen pillanatot sem hagyott volna ki, hogy ne tett volna megjegyzéseket arra, milyen jól néznénk ki együtt. Komolyan, ha nem esett volna, és ha bírtam volna bankkártyával „elrángattam” volna vásárolni, csak szálljon már le erről a témáról. De így... nem úgy nézett ki, mit aki abba akarja hagyni, na meg nem is úgy ismerem.

- Na és, mi a programotok? - kíváncsiskodott.

-Reménykedünk benne, hogy eláll az eső, és akkor London Eye. De ha nem, akkor telefon haza és valaki jön kocsival. Egyedül simán hazabuszoznék, de nem akarok így...

- Ó, köszi, hogy így aggódsz értem szivi.

- Ez csak természetes, Nyuszkó!

- Skacok, menjetek szobára! - szólalt meg Nita, újból.

- Tiszta David, csak ő csaj - vigyorgott Ade.

- Neked is ez jutott eszedbe? - nevettem el magam, mire Nita csak nézett, hogy mi van.

- Aha, még ha tudnám is, hogy ki az a David - sopánkodott. - Legalább jó pasi?

- Ha bírod apunk pasikat...

- Oh nem... még mindig nem - sóhajtott.

- Kezd sötétedni - szólt közbe Adam.
Próba cseresznye alapon felálltunk az asztaltól, hogy megnézzük, esik-e. Bentről úgy látszott, hogy csak szemereg, így Anitával kiegészülve elhagytuk a kávézót, és Adam után megindultunk a London Eye felé. Kezdtem érteni, hogy miért cseszegetett Jer és Nita is. London fényei, nekem lenyűgözöttnek kell lennem, ő pedig kapva-kap az alkalmon. Mi sem kézelfekvőbb... De ez most nem így lesz, hisz' itt van Nita is. Vagy ez nem akadály? Ilyen téren nem ismerem Adamet.

Végül a legésszerűbb közlekedési módot választottuk. Nem, nem taxival, hanem busszal mentünk, hogy ne ázzunk meg a keleténél jobban, így a busz ablakából figyelhettem csak a Temzét. Az alatt a röpke idő alatt, amíg átértünk, Nita gyorsan elmondta, hogy mennyire nehéz beilleszkednie a franciák közé, és hogy mennyire hiányzik neki az angol szó, valamint Mansfield. Valahogy nem csodáltam. Én csak Londonba költöztem, mondhatni bármikor elmehetnék Mansfieldbe, mégis hiányzik, hisz' ott voltam kisgyerek. Rengeteg dolog köt oda, de épp elég taszít is...


Ez a nap teli van nem várt, meglepő dolgokkal, s ha már reggel nem volt szerencsénk a palotánál, épp itt volt. Pedig már teljesen felkészültem rá, hogy egy órát biztos, hogy fogunk várni. Ehelyett egy negyedórás sorban állás és a 17 fontos jegyek megvétele után mi is beszálltunk egy kapszulába.

Először betegesnek gondoltam. Beszállsz egy üvegfalú valamibe, majd felemelnek a város fölé, mindeközben több emberrel is össze vagy zárva, akiket teljesen lenyűgöz a látvány. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálam ez nem így van. Egyszerűen gyönyörű volt, szinte a szemem előtt vándorolt tovább a Nap az égen. Örültem, hogy Adam megajándékozott ezzel az élménnyel. Vétek lett volna kihagyni, s örültem annak is, hogy Nita is itt van. Igaz a kelleténél talán egy kicsit jobban elvegyült a többiek között, ezzel magunkra hagyva minket, de mégis együtt éltük át, mint oly sok mindent már...

London kezdetlegesen kivilágítva nagyon tetszett. El tudnám viselni, ha a szobámból ezt látnám minden este. Nem vagyok az a tipikus romantikus lány, aki erről-arról álmodozik, de ez tetszett. A szürkületben érzi igazán az ember, ahogy múlik az idő... Naplemente = eltelt egy újabb nap. Emberek százai születtek és haltak meg. Szerelmek születtek és hunytak ki.

- Na, tetszik? - kérdezte Adam vigyorogva.

- Hihetetlenül gyönyörű - válaszoltam.

- Akárcsak te. Hát akkor, most vagy soha - mondta, majd mielőtt még tiltakozhattam volna, ajkai belém fojtották a szót.


A könyvecske :D

A sarki Starbucks:
 
Anita (Nita) Lacing [ejtsd: lészing] :
 
A város (egy részecskéje) a London Eye egyik kapszulájából:
 
Nos, ennyi lenne, Remélem tetszett és remélem megér pár komit :)

2010. augusztus 17., kedd

As Time Goes By...: 8. fejezet

Helóbeló!
Hosszú kihagyás után eljött a perc, hogy újra friss van a blogon. Az utóbbi időben kissé megakadtam vele, de semmi vész :D Megpróbálom orvosolni a problémát és sűrűbben jelentkezni :D
Örömmel köszöntöm az új olvasóimat Lilient és Natalie-t ^-^Köszönöm, hogy olvastok lányok (L)
A fejezetről annyit, hogy nem ez életem legjobbja, látszik rajta, hogy nehézkes, de ez amolyan átvezető fejezet ;P Lesznek még itt izgalmas dolgok.
Na, de nem is szövegelek tovább, irány olvasni és azért a kommentekről se feledkezzetek meg ;)
Puszi, Rami




As Time Goes By…

8. Éjszakai beszélgetés




- Ami azt illeti, nekem sem a kedvencem, de mi az, mit tudsz? Vagy mondott valamit? - faggattam.

- Nem mondott semmit, csak a gondolatai szinte ordítanak, meg ahogy nézett rád. Igen, láttam Adam szemével a bemutatkozást - mondta.

- Aha, és miért van itt? - kérdeztem, ami a legjobban érdekelt. Ha már a fejében van, csak tudja a választ. Na meg így legalább elterelődik a téma rólam.

- Vége a tanévnek, ilyenkor mindig itt lakik - válaszolt.

- Azt ne mondd, hogy gimis!

- Nem, egyetemre jár, de csak mert Jenny kérte. Mindene a buli, a pia meg a haverok. Ő a rugby csapat legjobb játékosa és a suli menő csávója - mondta, amit tud. - Azt hiszi, hogy mindenkit megkaphat, még téged is - fejezte meg ökölbe szorított kézzel. Amúgy is világos bőre még halványabb színt öltött föl.

- Nyugi, ha engem akar, rossz ajtón kopogtat. De örülök, hogy így aggódsz értem - mondtam, majd megöleltem.

- Csak nem akarom, hogy bármi bajod essen - suttogta és szorosan magához ölelt.

Elmondtam Jeremynek, hogy Nita írt levelet és, hogy találkozni szeretne. Sajnos ő sem tudott semmit mondani azzal kapcsolatban, hogy mi tévő legyek. Az este további részében pedig megbeszéltük, hogy majd elvisz az erdőbe, mint régen. Igaz, itt nincs valami közel... De most már nem kell annyira aggódnia a testi épségem miatt.

Jeremyre még mindig hatással volt az éjszakai vadászat, nekem pedig túl sok volt ez a nap, így nem meglepő, hogy gyorsan kidőltünk, mielőtt még Jenny és Harry megjöttek volna. De felriadtam, amikor Jenny besettenkedett és egy puszit adott a homlokomra, majd kikapcsolta a tévét, amit mi sikeresen elfelejtettünk beállítani, hogy kapcsoljon ki. Viszont túl fáradt voltam, hogy ez kirángasson az álomvilágból, így pillanatok alatt visszazuhantam a mély öntudatlanságba.

***

A további napokban Jenny még jobban kivirult és még nagyobb serénységgel tett-vett. Viszont Nathan továbbra sem lett a szívem csücske, néha eldumáltunk és kész. De a szemeiben volt valami, akárhányszor beszéltem vele, nem tudtam máshova nézni. Ha nem tudnám, hogy nem, azt mondanám, hogy valami különleges képességekkel bíró vámpír. Ezek az esetek pedig nemcsak Jeremynek nem tetszettek, hanem Adamnek sem, Ha lehet, még szúrósabb pillantásokat lövelt Nate felé, mint David irányába. De nagybátyja nem állt le vele szempárbajozni, csak idegesítően vigyorgott.

- Holnap program van - adta tudtomra Adam.

- Csak nem beállsz idegenvezetőnek? - kérdeztem vigyorogva, fején találva a szöget.

- De-de! Lemegyünk a Temzéhez, megnézzük a Buckingham Palotát, bemegyünk a városba a Big Ben-hez és lehet, hogy felülünk a London Eye-ra - tálalta a programot. - Na, mit szólsz?

- Úgy érzem, mozgalmas napunk lesz - válaszoltam.

- Te bíztad magad Adamre - szólt közbe Nathan.

- Nem lehetne, hogy egyszer befogd a szád, Nate? - förmedt rá Adam.

- Meg se szólaltam - mondta sértődötten és fölhangosította a tévét.

Adam mondta Jeremynek, hogy jöjjön velünk, de ő azt mondta, nem jön várost nézni, mert valami boltba be akar menni, szóval félúton elválunk. Hogy ne legyen bunkó, Nathantől is megkérdezte, hogy el jön-e, de nagy megkönnyebbülés volt, amikor azt mondta, hogy inkább nem. Nem volt vele úgy különösebben semmi bajom, velem rendes volt, néha-néha volt egy-egy pimaszabb beszólása, de ennyi. Viszont ha ő is jött volna, kigyilkolták volna egymást Adammel. Érdekes, Adam amennyire örült neki pár héttel ezelőtt, ma már annyira elküldené valami melegebb éghajlatra. Jeremyről már nem is beszélve...

Nemigazán nézte jó szemmel, amikor Nathannel hülyéskedtem. Ami ellenszenvet éreztem iránta, az valamelyest csökkent. Jeremy viszont, ha tehette, kerülte Nate társaságát. Nem tudtam elképzelni, hogy mire gondolhat, ráadásul ezek szerint mindig, hogy bátyám kikészül tőle.

Hogy reggel ne legyen nehézkes a kelés, megpróbáltam időben lefeküdni és nem tévézni. Remélni mertem csak, hogy nyugodt lesz az éjszaka, mert mostanság visszatértek a rémálmaim és egyre többet hallucinálok. Volt egy olyan kósza gondolatom, hogy nem kizárt, hogy Nathan megjelenése váltotta ki, de gyorsan elvetettem. Neki semmi köze a múltamhoz. Ha lenne, azt Jeremy elmondta volna - remélem. Így inkább Nita jelentkezéséhez kötöttem a dolgokat. Sokkal logikusabbnak és ésszerűbbnek láttam ezt a verziót.

De a rémálmok nem kerültek el. Álmomban Jeremyvel voltam egy ismeretlen erdőben, nagyon jól éreztük magunkat. Találtunk egy tisztás félét, ahol kevesebb volt a fa és ott beszélgettünk, meg nevetgéltünk. Pont, mint régen. A változások nem zavartak, az volt a lényeg, hogy elvoltunk és nyugalom volt. De a bokrok zizegni és mozogni kezdtek. Valaki jött. A fák és bokrok árnyékából Nathan lépett elő, mire Jeremynél elpattant valami és ordítva vetette magát a mit sem sejtő srácra. Arca teljesen eltorzult a dühtől és Nathan már a földön feküdt. Megremegtem. Megfagyott bennem a vér és a végtagjaim lebénultak. A saját bátyámtól féltem, de ő nem az én bátyám volt. Legalábbis ezt az arcát eddig nem ismertem.

A következő pillanatban Nate kínkeservesen felüvöltött, közben Jeremy még mindig rajta volt. Ha jól láttam és hallottam, kitörte a vállát és még jó néhány bordáját is eltörte, ahogy a mellkasára térdelt. Jeremy nem nézett rám, Nathannel foglalkozott, majd egy hirtelen mozdulattal bátyám a nyakába mart. Nate hangja akadozott. Nem tudom, meddig tarthatott, de én alig láttam valamit. Szemem előtt valami homályos izé volt, ami akadályozta a tátást számomra. Könnyek. Zokogva néztem fel bátyámra, amior váratlanul mellettem termett. Száján csillogott még Nathan vére és a szemei is elszíneződtek. Szinte alig volt látható, de halványpiros szín keveredett barna szemeibe.

- Nem akarod megkóstolni? - kérdezte villogó szemekkel és széles vigyorral az arcán.

Fölpattant a szemem és abban a pillanatban Jeremy is fölébredt. Arca értetlenségről árulkodott, míg az enyében kétségbeesettség ült és közel álltam a síráshoz. A fejemben újrapörögtek a képek és bátyám vérszomjtól eltorzult hangja csengett a fülemben. Megszólalni nem meglepő módon nem tudtam és még a torkomba is gombóc nőtt. A velem szemben ülő Jeremy zaklatott volt és értetlen, barna szemeivel az arcomat fürkészte, majd tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, amitől a helyzet csak romlott és a gombóc egyre csak nőtt a torkomban.

Végül a sírás felülkerekedett az akaraterőmön. Könnyeim megállíthatatlanul ömleni kezdtek szemeimből, minek láttán Jeremy teljesen kétségbeesett. Látszott rajta, hogy nem tud mit csinálni, mivel nem tudja a miérteket. Ez a Jeremy az én Jeremym volt, az én egyetlen hozzátartozóm, az én egyetlen indokom, hogy miért kell életben maradnom. Ő nem az volt, akit álmomban láttam. Nem akartam látni, ahogy arcán szépen lassan végiggördül az első könnycsepp, így inkább a nyakába vetettem magam. Könnyeimtől nedves arcom kemény vállába nyomtam és teljes erőmből szorítottam magamhoz. Ezzel remélhetőleg megnyugtatva őt is, és magamat is, s közben a valami a vállamra csöppent. Jeremy sírt.

- Shh... - próbált csitítani, miközben a hátamat simogatta és valószínűleg hatalmas önmarcangolásba kezdett, hogy biztos, hogy miatta van. - Mi a baj?

- Csak rosszat álmodtam, ennyi az egész - mormoltam a vállába, már egy hajszálnyival nyugodtabban.

- Megint a balesettel kapcsolatban álmodtál? - kérdezte.

- Nem - vágtam rá, mielőtt még folytatta volna azzal, hogy nem az én hibám volt, bla-bla-bla.

- Hát? - faggatózott tovább, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Rólad.. és... - hebegtem.

- Nathanről - mondta ki helyettem. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott.

- Igen - mondtam. - De te meg honnan tudod? - döbbentem meg. tekintete elhomályosodott és most én ültem értetlenül vele szemben.

- Láttam - mondta holt sápadt arccal. - Én is azt álmodtam, amit te - mondta és döbbent arccal meredt rám.

- Az lehetetlen - suttogtam.

- Inkább hátborzongató. csak tudnám, hogy mi váltotta ezt ki... - tűnődött. - Az erőm nem nőhetett hirtelen ekkorát és amúgy is, mivel nem vagyok rendes vámpír, nem is fog annál tovább menni, hogy kikapcsolható lesz.. vagy, hogy fogok tudni egy adott személyre összpontosítani csak.

Telepátiának ez túl durva lenne - mondtam neki gondolatban, mert megszólalni nem tudtam.

Akkor mondj egy normális érvet, hogy valami más - mondta. - Csak egyetlen egyet, hogy mi más lehet.

Mintha a létezésed normális lenne - válaszoltam, mire elfintorodott.

Jó, szerintem ezen ne most filózzunk, elvégre a kisasszonynak holnap, jobban mondva ma, randija lesz - gúnyolódott.

Leállíthatod magad bátyókám - válaszoltam. - Amúgy meg, marha nagy randi lejárni a lábamat - füstölögtem.

Ugyan húgi... Nézd egy picit a romantikus oldalát - heccelődött. - Séta a Temze partján, Buckingham Palota, Big Ben, aztán levezetőnek egy kis London Eye - kacarászott magában.

Csak egyszer legyek olyan erős, mint te, lesz neked romantika - néztem rá szúrósan.

Vízszintbe helyeztem magam, de természetesen alvásról szó sem lehetett. Az éjszaka hátralevő részében csak forgolódtam és a plafont bámultam. Végül valahol megtaláltam a zenelejátszóm és elindítottam - hátha sikerül legalább elszundítanom. Onnan már csak egy lépés és alszik az ember. De ez sem jött be, az égiek nagyon ellenem vannak - gondoltam. Ennek fényében, reggel én voltam legelőször talpon. Amikor már mondjuk úgy, emberi idő volt, kipattantam az ágyból. Egyszerűen nem bírtam tovább feküdni. Betámadtam a fürdőt, felöltöztem és valami elfogadható ábrázatot varázsoltam magamnak. Idő közben Jenny is fölkelt, hallottam, ahogy a reggelivel ügyködik. gyorsan levágtattam a lépcsőn - meglepő módon minden technikai és egyéb malőr nélkül - és a konyhába indultam, hogy segítő jobbot nyújtsak neki.

Meg sem lepődtem, hogy nemet mondott. Már kezdtem hozzászokni, hogy soha nem engedi, hogy segítsek. Esetleg úgy besegíthetek a házimunkába, hogy amikor nincs itthon, csinálok valamit enni vagy amikor igazán nincs ideje, akkor összeszedem a szennyest és elindítok egy mosást. Nagyon makacs, na de én sem az a könnyen engedő fajta vagyok. Általában jót nevettünk egymás makacsságán. Ő nem hagyta, hogy én segítsek, én nem hagytam, hogy ő segítsen. Így most is, mint mindig, leültetett az asztalhoz, hogy várjam meg, amíg ő végez.

Idő közben életre kelt Nate is, teljes lelki nyugalommal sétált be a konyhába egy szürke trikóban és egy fekete alsónadrágban. Az a fenék - gondoltam egyből, amikor elsétált mellettem. Mondjuk nemcsak a feneke díjnyertes. Erős karjai és egész jó felsőteste van. Hát igen, ő az a tipikus pasi, akiről az jut az embernek az eszébe, hogy megérne egy ajtócsapkodást. Nekem kezdett szimpatikusnak lenni, Jermsnek pedig még mindig nem tetszett. Időnként jókat lehet vele beszélgetni. S míg nekem valamilyen szinten szimpatikus lett, addig Adam az ellenfelet látta benne. Le mertem volna fogadni, hogy ez a városnézősdi is csak azért kell, hogy megmutassa Nathannek, hogy itt ő a domináns hím.

Végül is aranyos gesztus, meg amúgy is megígérte, hogy megmutatja nekem Londont, de azt hittem, a haverjaival karöltve és egy jó móka lesz az egész, telis-teli baromkodással. Rosszul hittem, ez van. Nem minden úgy alakul az életben, ahogy azt az ember gondolná. Ha belegondolok, az életemben semmi nem úgy alakul, ahogy gondoltam. Egész idáig azt hittem, hogy egy tipikus Mansfield-i lány leszek, aki ott fogja leélni az életét. Megismerkedik az egyetem alatt élete szerelmével, majd összeházasodik vele és gyereket szül...

- Na mi az, kiscica, kész vagy az Adam-féle randira? - ült le velem szembe, és megint úgy nézett rám, hogy másra ne tudjak koncentrálni. De mi ez a „kiscica”? Nem szokott becézgetni. De mi ez az őrület, először nyuszi, aztán most jön ő a cicával...

- Honnan ez a kiscica? - tettem szóvá. - Amúgy nem randi, és igen, felkészültem.

- Talán baj, ha becézlek?- kérdezte bűnbánó arccal. - Vagy csak Adamnek szabad?

- Sziasztok! - érkezett meg végszóra Adam. - Szia Ley, kész vagy? - kérdezte.

- Persze - válaszoltam nehézkesen elszakítva a tekintetemet Nate-ről.

- Akkor menjünk - húzott föl az asztaltól.

- Adam, nem is eszel? - lepődött meg az eddig csendes megfigyelőként jelenlévő Jenny.

- Majd út közben veszek valamit - válaszolt anyjának és már húzott is az ajtóhoz.

Adam továbbra sem engedte el a kezemet. Így sétáltunk végig a Temze mellett. Nem mondom, hogy idegesített, csak nem értettem. Ettől eltekintve, ez a program nagyon tetszett. Elég korán volt még és hűvös is, épp ezért teljes békesség uralkodott a parton. Egyszer-kétszer elhaladt mellettünk egy-egy kocogó ember. Ki kutyával, ki anélkül. Adam tanácsolta, hogy üljünk le egy picit valamelyik padra, de én nem támogattam az ötletet. Így is azt hitték, hogy szerelmesek vagyunk. Közben Jeremy is hívott, hogy merre járunk, mert úgy volt, hogy jön velünk, aztán megbeszéltük, hogy a nem messze lévő McDonald's-nál találkozunk, s így Adam is tud reggelizni.


- Na, merre? - tudakolta bátyám kilépve a gyorsétteremből.

- Busszal a városba - válaszolta és már indultunk is.

Jeremy jelenlétében Adam nem akarta vagy nem merte megfogni a kezem. Ennek valamilyen szinten örültem, de nem értettem, mitől fél. Még ha tudná Jeremyről, amit senki nem tud, akkor megérteném. De így, nem olyan ijesztő, vagy csak nekem? - morfondíroztam, miközben a két fiú között lépkedtem. Közben Nathan reggeli belépője is a gondolataimba férkőzött. Szexi volt, de nem szokott csak így bevonulni, nem tudom, mi ütött ma belé. Valamint eszembe jutott, hogy vajon miért tud fogságban tartani ilyen szinten a szemeivel.

Akadj már le róla! - hallottam meg bátyámat fejemben.

Már az is baj, ha valakit jó pasinak találok? - háborodtam fel. - Csak azért nem fogok Adamért odalenni, mert te akarod - vágtam a fejéhez. - Ő sem egy jófiú!

Az lehet, de őt legalább nem rúgták ki a suliból - vágott vissza dühösen.

Szállj ki a fejemből! - néztem rá dühösen és felszálltam a buszra.



Szóval ennyi lenne! Várom a komikat, sokat jelentene *-*

2010. július 24., szombat

As Time Goes By...: 7. fejezet

Sziasztok :D
Itt az új fejezet. Végre megtudhatjátok, hogy ki csöngetett :P
Remélem tetszeni fog, mert hajnalban fejeztem be :D
Hát, nem tudok mit mondani a fejiről... remélem tetszik és várom a komikat ^-^
Puszi, Rami


As Time Goes By…

7. Délutáni séta és egy kis plusz



Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, amíg Ade ajtót nyitott. De az előszoba felől nem várt hangok szűrődtek be. Ha jól hallottam, nagy örömködés volt az ajtóban. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy ki jött, akinek Adam ennyire örül. Na és ha ismerős, akkor miért olyankor jött, amikor Jennyék nincsenek itthon.

- Akkor anyádéknak még nagyobb meglepetés leszek - mondta egy férfihang nevetve. - Lehet, hogy kötök magamra egy nagy masnit is.

- Na, gyere már be - invitálta őt be Adam.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az. A hangja alapján nem ismertem. Gyorsan végignéztem magamon, de megnyugodtam, normálisan voltam felöltözve. Már csak az hiányzott volna, ha egy szál pólóban és alsógatyában, valamint csíkos térdzokniban és mamuszban lettem volna. Bár elvileg én vagyok itt otthon, ő meg bejelentés nélkül állít be.

- Ley, engedd meg, hogy bemutassam neked a nagybátyámat, Nathant -jött be Ade, majd mögötte megláttam az idegent.

- Szia, Nathan Burdock vagyok - nyújtotta felém a kezét. -, Jenny öccse.

- Heló, LeyRa Devil - mutatkoztam be, elfogadva a kézfogást. - Ha úgy vesszük, Jenny lánya.

-Ördögi, az biztos - vigyorgott, miközben mélyen a szemembe nézett. - Ha jól sejtem, a leyRa csak becenév - silabizálta ki.

- Gyorsan vág az eszed - válaszoltam tartva a szemkontaktust. - De mielőtt még megkérdeznéd, a Hayley és a Ramona összetétele.

- Tetszik ez a rövidítés - reagált vigyorogva. - Öcsi, miért nem szóltál, hogy anyád örökbefogadta Miss Ördögit? - kérdezte Adamtől, de még mindig a szemembe nézett.

- Nem gondoltam, hogy érdekel és nem csak őt... - válaszolta neki Ade.

- Hát? - hökkent meg és unokaöccsére nézett. Ebben a pillanatban meg is jelent az én bátyuskám.

- Jeremy Devil, örvendek - fogott kezet Nathaneel.

- Hű, még egy ördögi - mondta meglepetten. - Akkor, ti... Ti tesók vagytok? - ámuldozott.

- Igen, LeyRa bátyja vagyok. Te pedig... - Mintha nem tudná.

- Jenny öccse.

Miután átestünk a megismerkedésen, nem akartam, hogy Nathan rákérdezzen, miért is vagyunk itt, így magammal húztam az emeletre bátyámat is. Nem akartam, hogy Jeremy beszéljen róla. Hiába mutatja magát erősnek, fáj neki. Akárcsak én, ő is magát hibáztatja. Csak ő azért, mert nem elég gyors, így nem tudta őket is kimenteni.

A szobába érve, egyből megrohamozta az ágyat. meg sem lepett, hogy nem emberi tempóban. hagytam, hadd pihenjen, amíg átöltözök. Miközben ő már félúton volt az álom felé, én uralom alá vettem a gardróbot. Felvettem egy sötétkék farmert, egy hosszú pulcsit, minek az ujjába be lehet dugni a hüvelykujjad és egy tornacipőt. Visszatrappoltam a szobába és elkezdtem piszkálni Jeremyt.

- Mi van, húgi?

- Jössz velem sétálni, bátyó - válaszoltam.

LeyRaaa - nyávogott gondolatban.

Beszélnünk kell, meg na... Baj, ha a bátyámmal akarok lenni? - kérdeztem és elkezdtem húzni a kezét.

Az a fene nagy szívem... - morgolódott.

Pár perc múlva viszont már lent is voltunk az ajtó előtt. A két srác hevesen kérdezősködött, hogy hova és minek, de egyikünk sem válaszolt normálisan. Csak annyit mondtunk, hogy el. De most minek kössük az orrukra? Pláne Nathannek. Utoljára gyorsan még ellenőriztem, hogy minden nálam van-e és elindultunk. Bár Jeremy mellett nemigen volt szükség telefonra vagy kulcsra.

Egy csomó ideig sétáltunk, Jerms élménybeszámolót tartott, hogy milyen jó volt száguldani a természetben, ahogy elmosódva suhantak el mellette a fák. Piszkosul irigyeltem őt. Nemcsak a képessége miatt sőt, azért a legkevésbé. Az ügyessége és a gyorsasága miatt irigyeltem. Bele sem mertem gondolni, milyen lehet egy nem félvér. Anya soha nem mesélt, hogy milyen volt Jeremy apja, hiába kérdeztük. Igaz, inkább én akartam megtudni, Jerms talán kétszer, ha érdeklődött az apja felől. Engem viszont nagyon érdekelt, hogy hogy nézett ki - mivel bátyám is anyára hasonlít - és, hogyhogy nem ölte meg őt. Erre mindig csak annyit mondott, hogy jól nézett ki és nem élt emberi vérrel, hanem állatokra vadászott vagy még arra sem.

- Na, de te akartál valamit - mondta, megszakítva a gondolatmenetemet.

- A bálon, tudod... láttam két lányt és egy fiút. Gyönyörű fehér bőrük volt, az egyik lány igazi szépségkirálynő, a másikat csak hátulról láttam és a srác is elég jól nézett ki - mondtam.

- LeyRa, azért hívtál el, mert láttál három embert, akik jól néztek ki?

- Nem, Jerms, ők nem emberek - tiltakoztam. - Nem lehettek azok - mondtam. - De nézd meg - azzal a tegnapra összpontosítottam, legfőképp a három „testvérre”.

- Többet nem tudsz róluk? - vonta össze a szemöldökét.

- Ha jól értettem, testvérek, a srácnak pedig van egy ikertestvére.

- Nem mindennapiak, de látnom kellett volna élőben is őket - mondta és bűnbánóan nézett rám. - Sajnálom, húgi.

- Nem baj - sóhajtottam. - És Nathan, csak látogatóba jött vagy marad is? - kérdeztem.

- Sajnos marad - válaszolt és lehúzott maga mellé a padra.

Jó volt így üldögélni, de a közeli játszótér felől vidám gyermekkacajt hallottam, minek hatására összerezzentem és még az eső is rákezdett. Én meg pont ilyenkor nem veszek föl kapucnisat. Kelletlenül fölálltam és megvártam jeremyt is. Néha olyan lassan mozog, akár egy félig már vak, kilencvenéves, járókeretes mamóka. Meghallva eme gondolatom elnevette magát és elindultunk vissza a házhoz. Valamiért még mindig nehezemre esett kimondani azt, hogy „haza”. Pedig már több mint két hónapja ideköltöztünk.

Út közben valahogy nem sikerült elkerülnöm, hogy ne lépjek bele a pocsolyákba. Ebben jelentős szerepet játszott Jeremy is, aki puszta véletlenből mindig megbotlott. Na, de engem sem ejtettek a fejemre, amikor előttem ment, véletlenül pont úgy léptem, hogy a talpam súrolta egy hatalmas pocsolya felszínét, ezzel telibe találva hátulról őt. Innentől pedig nem volt megállj.Rugdostuk egymásra a sáros vizet. Bőven lesz mit mosni, de legalább jól éreztük magunkat. Térdtől lefelé csavarni lehetett a farmeromból a vizet., hogy már a cipőmről ne is beszéljek. A pulcsimat pedig az eső áztatta el. Hát igen, ha tegnap nem fáztam meg, hát ma már be van biztosítva egy gyönyörű tüdőgyulladás.

Miután meguntuk és én kifáradtam, Jeremy átkarolta a vállam és így mentünk tovább. Csurom vizesen és vigyorogva. Ahogy léptem, a cipőmből spriccelt a víz. Már csak két házra voltunk, amikor az út másik oldalán Anya mosolygott ránk. Kis híján elájultam. Már napközben is képzelődöm? Csodás! Az lesz a vége, hogy egy gumiszobában fogok kikötni kényszerzugbonyban. Megráztam egy kicsit a fejem, de bátyámnak nem szóltam egy szót sem és csak reméni tudtam, hogy nem látott a fejembe.

A házba belépve meglepődtem. Akár egy kripta. Az összes ablak besötétítve, az emeletről rockzene szólt a számítógépről, a fiúk pedig egymást gyilkolták az Xboxon. Ha ezt Jenny meglátná, sikítana. Igazából én is közel álltam hozzá. A nappaliban chips-es zacskók tömkelege és mosatlan tányérok, poharak. Újabb drasztikus döntésre szántam el magam. Jeremy hallva a gondolataimat ördögi vigyort öltött föl és bólintott. Én pedig szépen kisétáltam a garázsba, megkerestem a főkapcsolót és lekapcsoltam az áramot.

- Mi a fasz? - ordította Adam és Nathan egyszerre, mire Jeremy elkezdett nevetni.

- Nem fasz, fiúk - szóltam be a házba -, csak én! -mondtam kuncogva.

El tudtam képzelni, milyen képet vághatnak és örültem, hogy Jerms velem van. Visszakapcsoltam az áramot és visszasétáltam a házba. Ezzel egy időben Jerms felkapcsolta a villanyt a földszinten. A két fiú pedig egyből nekem támadt.

- Ezt most miért kellett? - kezdte Nathan.

- Te normális vagy? - förmedt rám Adam.

- Pont nyerésre álltam - kesergett az új lakónk, akár egy kisgyerek.

Jeremy megszorította a kezem, ezzel biztatva és támaszt nyújtva.

- Hogy miért? Istenem, nézzetek már körül, Jenny erre jöjjön haza? Menten sírva is fakad, ha ezt meglátja - mondtam. - És igen Adam, köszi, de normális vagyok. - Az már mellékes dolog, hogy alig tíz perce még az anyám szellemét láttam.

- Bocsi, Nyuszkó - mondta hirtelen. - Tudod, hogy nem úgy gondoltam.

- Nem érdekel hogy gondoltad, kezdjetek el összepakolni, mert én a kisujjamat sem fogom mozdítani - mondtam, azzal elindultam az emeletre, mert kezdtem már fázni.

- Szerintem hallgassatok rá - mondta Jeremy és utánam indult.

Az emeleten mindkét fürdő Devil uralom alá került. Nem meglepő módon én tovább tartózkodtam a fürdőben, mint bátyám, de nekem nem olyan egyszerű megmosni a hajam. Igaz, neki sem rövid haja van, de ő nem is lassú, emberi tempóban mossa meg azt. Én már nem készültem lemenni, így az egyik alsógatyámat és egy ujjatlan pólót vettem föl, ezután pedig szokás szerint bátyám szárította meg a hajam.

A fiúk szerinted hallgattak rám? - kérdeztem félénken.

Lemenjek megnézni? - kérdezett vissza, mire én csak bólintottam. - Csinálok teát, hozzak föl?

Az jó lenne, köszi - mondtam gondolatban, majd nyomtam az arcára egy puszit.

ő lement a fiúkhoz én pedig, hogy Jenny rá se tudjon kérdezni Jeremy ingére, összeszedtem a fehér és világos ruhákat és elindultam kimosni őket. Bepakoltam a mosógépbe, de az ingből először kézzel próbáltam kiszedni a foltot, majd bedobtam a gépbe és elindítottam a mosást. Közben Jeremy értesítését is megkapam, miszerint a fiúk nehézkesen, de próbálnak valami rendszerűséget csinálni. Végre valami megnyugtató hír. A mai napból már elegem volt, így örültem, hogy Adam és Nathan hallgattak rám és rendet tesznek. Így legalább Jennynek is megspórolnak egy pluszkört.

A szobában próbáltam lekötni magam, ezért áthúztam az ágyneműket és leültem a számítógép elé, megnézni az e-mailjeim. Bár biztos, hogy nincs semmi, legfeljebb kitörölgetem a sok hirdetést. A postafiókom azonban feltűnően gyorsan töltött be. Pedig január óta nem néztem meg, egészen biztos, hogy több száz kéretlen levelem van. Viszont, ami még jobban meglepett, az a kis piros szövegecske volt. „Önnek egy új üzenete van!” Nagyot néztem rajta és amikor megláttam, hogy ki a feladó, még jobban leesett az állam. A koppanást talán még ő, Franciaországban is hallotta. A levelet Anita küldte.

„Szia, LeyRa!
Hívtalak, de azt mondták, elköltöztetek Londonba, valami régi ismerősökhöz. Még szerencse, hogy az emailcímedet tudom. Nem titkolom, nagyon megijedtem, amikor azt mondták, hogy nevelőszülőkhöz kerültetek, ráadásul Londonba. Azt hittem, a nagyszüleitek lesznek a nevelőszülők, amíg Jeremy nagykorú nem lesz.
Na, de nem is ezért írok neked, hanem azért, hogy megkérdezzem, jobban vagy-e. Most, hogy így belegondolok, jobb is, hogy írok, mert ugye nem beszélsz és így csak Jeremyvel tudtam volna beszélni vagy a nevelő szüleitekkel.
Amúgy milyen z új környezet? tetszik London? Suliba jártok? Befogadtak? Barátaid vannak?
Bocsi, hogy ígyen kérdésáradatot zúdítok rád, de épp tegnap találtam meg a közös képeinket, meg a kis kincseinket és eszembe jutott, hogy piszkosul hiányzol, LeyRa.
Egyébként, lehet, hogy megyünk Londonba... Esetleg nem találkozunk?
Puszil: Nita ”

Ahogy olvastam a levlet és eszembe jutottak a képek és kincsecskék, könny szökött a szemembe. Nem gondoltam, hogy megtartotta és még emlékszik rájuk. Jól esett, hogy gondolt rám, de hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. Akartam is, hogy újra kapcsolatba kerüljünk, meg nem is, hisz valamilyen szinten ő is Anyáékra emlékeztetne. De gyorsan letöröltem a könnyeimet, hogy Jeremy nehogy meglássa, majd gépelni kezdtem a választ. Nem akartam bunkó lenni, hogy még csak válaszra sem méltatom.

„Szia, Nita!
Nagyon megleptél ezzel a levéllel, de köszi, jól esik, hogy érdeklődsz irántam.
Nyugi, ne ijedezz, nagyon jó helyen vagyunk. Azért nem a nagyszüleimet nevezték ki gyámnak, mert elég öregek és nem biztos, hogy el tudnának tartani minket.
A „jó” az tág fogalom. Kinek mi a jó és mihez képest. De, hát igen... jobban érzem magam. Amúgy hívhattál is volna, már beszélek. Kénytelen vagyok kommunikálni, na meg nem akarom, hogy Jennynek rosszul kelljen éreznie magát, hogy vajon mit nem csinál jól.
A környezet barátságos. Tipikus kertváros. El kell szomorítsalak, nemigazán láttam még Londont. És igen, járunk suliba. vagyis már nem, mert vége a tanévnek. Egyébként nem nagyon fogadtak be, de ez ilyen elit magánsuli volt. Következő tanévtől fogunk csak normális iskolába járni. Barátaim meg ha úgy vesszük, vannak. Adam haverjai már akkor befogadtak, amikor idejöttünk. Adam amúgy Jenny fia.
Örülök, hogy megvannak még a kis mütyürkék, és te is hiányzol nekem.
Találkozás... nem lenne rossz, de ezt majd megbeszéljük.
Csók: LeyRa”

Elküldtem a levelet és kikapcsoltam a gépet. Levetődtem az ágyra és valami nagyon érdekfeszítő, Argentin szappanoperát néztem a tévében. De gyorsan kiverte a biztosítékot, amikor megjelent Alejandro és Esmeralda egy pofonnal tudatta, hogy köztük mindennek vége, mert megcsalta őt az anyjának az unokatestvérének a húgának a nagynénjének a keresztgyerekének a féltestvérének a nővérének a barátnőjével, aki nem mellesleg Esmeralda eltitkolt testvére, aki gazdag.

- Miss Devil, meghoztam a teáját - mondta Jremy és becsukta a szoba ajtaját.

- Angyal vagy - mondtam mosolyogva.

- Csak vámpír - válaszolt kacsintva.

- Félvámpír - gúnyolódtam.

- Vedd már el a kedvem... - mondta vigyorogva, de a szem arról árulkodott, hogy valami nem stimmel.

- Mi a baj, bátyó?

- Nem tetszik nekem ez a Nathan - mondta homlokráncolva, de nem tetszett nekem ez a válasz...



Na és itt a vége :D
Kommentet kérek! Sürgősen! (L)