As Time Goes By...: 4. fejezet

Sziasztok!
Íme a negyedik fejezet, de a kommentek száma... hát nem is tudom, hogy panaszkodjak-e egyáltalán... Akik írnak, azokat még mindig imádom! ^^
A név elég árulkodó - ismételten. Remélem azért tetszeni fog :) Ja, és kis kedveskedés a Team Adam-eseknek :D
Kommentelni ne felejtsetek el!

Puszi, Rami

As Time Goes By…

4. Hallucináció

Felvettem szépen, egymás után a két esélyes báli ruhát, majd azokat, amiket Jenny nem engedte, hogy otthagyjam.

Drága bátyám nem titkolta, hogy nagyon örül az „újjáéledésemnek”. Én is jól éreztem magam, de kíváncsi voltam, meddig tart ez az állapot.

Valószínűleg addig, ameddig el nem alszok, és újra elő nem jönnek a rémálmok. Amíg újra rá nem döbbenek, hogy mit tettem a saját szüleimmel, s újra el nem kezdem ostorozni magam miatta.

Jennynek nem volt már kedve vacsorát csinálni. Inkább hozott a gyorskajáldából pár hamburgert, vagy kinek mi kellett. Na és kivételesen nem a konyhában ettünk. Jeremyvel felmentünk a szobánkba a két duplaburgerünkkel és nagy kóláinkkal.

Betelepültünk az ágy közepére és valami érdekesnek tűnő filmet kezdtünk nézni. Alighogy elhelyezkedtünk, valaki halkan kopogott... Azt hittem Jenny. De nem. Adam kukucskált be az ajtón.

-Nem zavarok? - kérdezte mosolyogva.

-Gyere nyugodtan - mondtam, amikor a kóla segítségével sikerült lenyelnem a falatot.

-Csak... nem valami jó egyedül kajálni - lengette meg a papírzacskót, amiben az ő rendelése volt.

Odainvitáltuk magunkhoz agy ágyra. A film viszont mégsem bizonyult érdekesnek, de Adam gyorsan orvosolta a problémát. Átrohant a szobájába és egy DVD-vel tért vissza. A cím láttán kikerekedtek a szemeim.

Az állt rajta: Szűz lányok ajándéka. De Adam megnyugtatott, nem pornót akar velünk nézetni. Elindította és nekilátott a vacsijának. Aranyos volt, megkínált minket is. Tényleg kedves gesztus és mivel jól nézett ki az a valami, éltem is a lehetőséggel.

Adam nyújtotta is felém, hogy harapjak bele, de mint a gonosz felnőttel játszanak a kicsikkel, hogy mindig el-elhúzzák előlük a cumit, na most Ade is ezt játszotta.

Aztán a film lekötötte és én tudtam beszélni bátyámmal végre. Igaz, rég megtehettem volna, de nem az volt a terv, hogy nem hangosan beszéljük meg. De hát, így jött ki a lépés.

„-Hazafelé elaludtam a kocsiban és álmodtam valami furcsát” - mondtam neki és a szemébe néztem, mintha rendesen beszélgetnénk. Igaz, az utóbbi időben nálunk ez volt a normális kommunikáció. És mennyivel kényelmesebb is...

„-Megint rémálmod volt?” - nézett rám aggodalmasan.

„-Nem... ez most más volt. Teljesen más” - mondtam és lejátszottam neki újra, amit a BMW meleg bőrülésén álmodtam.

„-Huh... ez tényleg, tényleg furcsa. Ha az lennél, ami én, azt mondanám látomás. De még ha az is lenne, nem értem, mit akarnak Anyáék a szőke férfival.”

„-Azt mondta Apa: »Náluk lesz a legjobb nektek!« Én ezt nem értem. Fogalmam sincs, ki az a férfi” - tűnődtem.

A filmből még volt negyed óra, s mivel egyikünk sem tudott épkézláb magyarázatot kitalálni a különös álmomra, a tévére szegeztük a tekintetünket.

Az idő gyorsan elrohant és már este nyolc volt. Igaz, hétvége van, nem kell korán kelni, de engem kifárasztott a Jennyvel töltött délelőtt és délután. Adam két jó éjt puszi után szépen átment a szobájába és magunkra hagyott minket.

Az álom viszont hosszú órákon át nem talált rám. Hosszas forgolódások után úgy döntöttem, hogy inkább kiülök az ablakba. Nem akartam felkelteni Jeremyt. Megnéztem a telefonon, hogy mégis mennyi az idő. Pontban hajnali három. A boszorkányok és a gonosz órája.

Máskor már rég visszarohantam volna az ágyba és szorítottam volna össze a szemem, de amióta Anya meghalt miattam... Tőlem jöhet bármi, csak öljön meg.

Félreértés ne essék, nem vagyok egyébként ilyen öngyi-depi természetű lány... Csak, ha az ember tudja, hogy a szerettei miatta haltak meg, örömmel veszi, ha valaki meg akarja ölni. Hiába próbálja Jeremy belém sulykolni, hogy nem az én hibám; én tudom, hogy hibáztam, amikor minden áron haza akartam menni.

Az egyetlen ember, vagy ha nem is ember, lény, akinek nem akarok fájdalmat okozni, az a bátyám. Láttam, ahogy megviselte a szüleink elvesztése. Ha én sem lennék, teljesen egyedül maradna. Jóllehet elmehetne keresni hozzá hasonlókat, de ahogy ismerem, teljesen megvadulna. Nem bírná egyedül...

A boszorkányok és a gonosz órája. Az emberek az hiszik, csak kitaláció az egész. Egy horrorfilm jó reklámja. pedig nem. Mondjuk az emberek még annak sem hisznek, amit a saját szemükkel látnak. Nem még a rémtörténetek kulcsfontosságú szereplőinek.

Az emberek szeretnek úgy élni, ahogy. Beszűkült látáskörrel. Nem szeretnek tudomást venni az irracionális dolgokról. Csak abban a körben élnek, amit kialakítottak maguknak és hallani sem akarnak a változásokról.

Ez lenne hát a Teremtés koronája? Egy beszűkült látáskörű, maradi semmi, aki még a saját szemének sem hisz? Hát, elég szörnyű ebbe belegondolni.

Közel annyira szörnyű, mint azzal a tudattal élni, hogy a szüleid meghaltak. Szép ruhákban, díszes koporsóban a föld alá eresztették őket egy kötélen. Aztán, hogy megadják a kegyelemdöfést, neked kell az első marék földet rájuk dobnod.

Itt megszakítottam a gondolataim menetét és az az erőteljes hörgésekből álló zenének adtam át magam. Közben néztem az eget. Nem láttam semmit, csak a nagy sötétséget. Itt-ott átsejlett a Hold bágyadt, beteges fénye. De lehet, hogy csak beképzeltem. Az eső pedig meg nem unva az egész napos esését, töretlenül ömlött a felhőkből.

Az utcalámpa fényében láttam, ahogy hatalmas pocsolyák keletkeznek odalenn. Egy, kettő, három. Az eső olyannyira megindult az égből, hogy az úton sietősen zúdult tova.

A vízben mintha láttam volna egy arcot. Egy barátságos, mosolygós arx nézett vissza rám a víztükörből. Mintha mondani akarna valamit. De mit? Túl sötét volt és az én látásom nem olyan jó, hogy lássam, mit mond. hallani pedig csak az esőt hallottam. Olyan ismerős volt a barna hajú nő akit láttam. Anya? A felismerés könnyeket csalt a szemembe, amik erőszakosan áztatták elsápadt arcomat.

-Anya, anyuci... - zokogtam és az üveget kaparásztam. De a kép eltűnt és még az mp4-em is lemerült. - Anyaaa... - Rázkódtam a sírástól.

-Hidd el, jobb lesz kincsem, édes kislányom! - hallottam egy hangot és egy hideg valamit az arcomon.

De sehol semmi. Ablak zárva és nem is az arcom jobb oldalán éreztem, ami az ablak felé van. Jeremy sem lehetett, ott szuszog az ágyban.

Ültem ott az ablakban és rázkódott mindenem a sírástól. Nem elég, hogy furcsa rémálmaim vannak, még hallucinálok is. Ha így folytatom, be fogok csavarodni. De erősnek kell lennem. Ha más nem, hát Jeremy miatt. Hiába, hogy ő az idősebb és az, ami, melette kell lennem. Nem hagyhatom el.

Nem, azt nem tehetem. Nem hagyhatom magára.

Az eső kopogott az ablakon és a szél is föltámadt. Kezdtem fázni már pizsamában. Elzsibbadt lábakkal leugrottam a párkányról, de rossz ötletnek bizonyult. Mivel nem éreztem a lábaim, nagy puffanással összerogytam és a földön feküdtem.

-LeyRa, LeyRa jól vagy? - ugrott ki az ágyból aggodalmasan bátyám. - nem fáj semmid? Mutasd magad! Jó, nem tört el semmid - mondta a villámgyors vizsgálat után.

-Jeremy én... én... én láttam, láttam anyát! - zokogtam még mindig.

-Persze, persze - hárított. - Biztos fáradt vagy, gyere. - kapott a karjaiba, pont mint akkor...

Berakott az ágyba és dúdolni kezdett. De most nem Anya altatóját. Nyilván nem akart még jobban felzaklatni. A sírás és a hallucinációm teljesen kifárasztott. Lehunytam a szemem és elkezdett a sötétség forogni. Megnyugtatóan szívott magába és én csak zuhantam.

Reggel nem emlékeztem, hogy álmodtam volna valamit. Ebből az a következtetést vontam le, hogy valószínűleg nem. Jobb is így, végre aludtam is valamit. Jeremy viszont nem volt sehol, de mielőtt még kétségbe estem volna, szólt.

„-Lent vagyok a garázsban. Harryvel bütyköljük a kocsiját. Adam elment, Jennyt pedig a konyhában találod” - adottrövid helyzetjelentést.

„-Rendben.” - ennyire futotta. Kitámolyogtam a fürdőbe rendbe szedni magam, d bátyám hangja ott volt a fejemben.

„-Jobban vagy?” - érdeklődött a hajnalban történtek után.

„-Azt hiszem... Bár ahogy látom, a lábamon lila foltok vannak a művészi esésem eredményeként” - zsörtölődtem.

„-Ne morcoskodj! Inkább menj le; Harry csinált úgy fél órája palacsintát.”

„-Kösz az infót!” - válaszoltam és kizártam a fejmből.

Elég ramatyul néztem ki, így megtámadtam a sminkkészletemet. A fő cél, hogy nagyjából eltüntessem a kialvatlanságom nyomait, közzel-hellyel sikerült.

A hasam elkezdett korogni. Gyorsan magamra húztam a ruháim és indultam is a konyhába. A szobából kilépve túrós palacsinta illatot éreztem. Annyira siettem le, hogy ha nem lennének jók a reflexeim, és nem ragadtam volna meg a korlátot, lebukfenceztem volna a nappaliig.

Kicsit még ledermedve, de besétáltam a konyhába. Jenny ide-oda táncolt és már ki volt téve nekem a palacsinta az asztalra. Elképesztően finom illata volt.

-Szia - mondtam és lezöttyentem az asztalhoz.

-Jó reggelt, álomszuszék! - köszöntött és leült velem szeme. - Jól aludtál? - Rátapintott a lényegre.

-Nem igazán... - fintorogtam. - Most meg majdnem kitörtem a nyakam a lépcsőn.

Nem szólt semmit, csak mosolygott és a fejét csóválta. Tekintetével evésre ösztökélt. Elkezdtem enni, ő pedig boldog mosollyal nézte, ahogy elpusztítottam a tányéromon lévő palacsintamennyiséget.

-És, kivel mész a bálra? - tette föl váratlanul a kérdést. Hirtelenjében válaszolni sem tudtam.

-Velem! - Jött egy hang a hátam mögül. Adam.

Kaján vigyor ült arcán és a falnak támaszkodott. Fogalmam sincs, mikor jött be, egy hang sem jelezte jelenlétét. Ezen a kijelentésen még Jenny is jócskán meglepődött.

-De, nem akkor lesz neked is? - csodálkozott az anyja.

-Majd oda is elnézünk - válaszolt még mindig mosolyogva. - Na, mit szólsz, eljössz velem a bálra?

Értetlenül pislogtam Adamre, de ő csak állt ott, hanyagul a falnak dőlve és mosolygott. Felmerült az agyamban a kérdés, hogy mit fognak szólni, ha vele megyek. Hiszen ő nem oda jár... De kit érdekel? A megtépnivaló sarkcsillagok hadd legyenek féltékenyek.

-Igen - mondtam kicsit bátortalanul és mosoly bujkált a szám szegletében.

Mivel másnap be kellett mennünk az iskolába, átnéztem a tanulnivalót. De nem kötött le túlságosan, csak szenvedtem a könyvek fölött és semmi nem ment a fejembe. Mondjuk nem is nagyon erőltettem meg magam érte.

Körülnéztem a gardróbban és összeszedtem a mosnivalót. Ha már nem tanulok, legalább csináljak valami hasznosat. Közben a hallucinációimon agyaltam.

Vajon mi válthatja ki őket? És miért pont most? Mert, még ha akkor jöttek volna, amikor a baleset volt, nem is lepődtem volna meg. De most... fogalmam sincs, mi az oka.

Egyszer csak úgy megjelenik Anya és valami szőke férfiról beszél...

Olyannyira nem érzékeltem a külvilágot, hogy az emeleti folyosón nekiütköztem Adamnek. Ha nem kapott volna el, simán megismerkedtem volna a padlóval. Méghozzá elég közelről.

-Ley, Nyuszkó, figyelj oda kicsit - dorgált mosolyogva. Komolyan, ezek valamit biztos szívnak, hogy állandóan mosolyognak. - No, nem, mintha nem élvezném a hős megmentő szerepét játszani - nagyképűsködött.

-Adam... - csóváltam meg a fejem és folytattam utamat a mosógéphez.

Valamiért nagyon lassan értem a fenti fürdőhöz. De azért elértem. Beraktam a ruhákat, majd indultam vissza a szobába. Ledobtam magam az ágyra és előhalásztam a kedvenc könyvemet.

„-Szóval Adammel mész a bálra?” - kérdezte Jeremy.

„-Hogy van az, hogy te mindent tudsz? Hallgatóztál?” - tettem félre a könyvet.

„-Nem, az én hallásom nem olyan jó, viszont Adam gondolatai szabály szerűen ordítottak. Na meg most beszélgetünk erről.”

„-Te végig tudtad, hogy el akar hívni és nem szóltál?” - hüledeztem.

„-Húgica...” - jött a válasz.

„-Húzz a fejemből!” - háborogtam, de megszűnt a hangja és nem tudtam eldönteni, hogy én blokkoltam, vagy csak elhallgatott.

Újra elkezdtem olvasni, de hirtelen nagyon besötétedett. Öt másodperc és rájöttem, hogy miért. Hatalmas dörgés törte meg a csendet, aztán már villámlott is. A semmiből csak úgy, nagy vihar lett.

Kiültem az ablakba és ott folytattam az olvasást. Néha összerezzentem egy-egy hangosabb dörrenéstől. Valahogy nem tudtam az olvasásra koncentrálni, inkább a hömpölygő szürke felhőket és a cikázó villámokat tanulmányoztam.

Emlékszem, Anya nagyon odavolt értük. Amikor vihar volt, mindig lenyűgözve bámulta őket. Mi tagadás, érdekes látványt nyújtanak.

-Kop-kop! - mondta halkan Adam.

-Szia, hát te?

-Gondoltam, játszom tovább a hőst - vigyorgott, mire én is elmosolyogtam magam. - Jé, te nevetni is tudsz! - állapította meg.

-Na ne mondd!

-Olyan szomorúan néztél kifelé az ablakon, mi a baj, Nuyszkó? - állt meg előttem a párkánynak támaszkodva, háttal az ablaknak. Kék szemeiben az őszinte érdeklődés látszott.

-Csak Anyára gondoltam... - mondtam halkan.

-Nagyon sajnálom! - mondta ő is halkan, és őszintének látszott. Közben lágyan simogatta a lábszáram. - Szóval, szereted a vámpíros történeteket? - terelte el a gondolataimat és a kezébe vette a könyvet. - Ezt én is szeretem! - mosolygott.

-Nem gondoltam volna rólad, hogy szereted a vámpíros dolgokat, azt meg pláne nem, hogy olvasol is.

-Kösz, én is téged! - vágott egy fintort. - És, vannak már terveid a nyárra? - Témaváltásból jeles!

-Nem igazán - válaszoltam. - Meg, nem is ismerem annyira Londont.

-Szóval, egy idegenvezető rendel. Milyen jól jársz te velem; hős, idegenvezető és még a vámpírokat is szereti... - fényezte magát.

Nagyon jól éreztem magam Adam társaságában. Olyannyira, hogy még az egyre hangosodó égdörgések is alig hatoltak be a tudatomba. Lassan az én arcomon is megjelent a mosoly, aminek Adam még jobban örült.

De hiába éreztem jól magam, nem igazán tudtam neki megnyílni.

Jó régóta most tudtam őt megnézni komolyabban. Rájöttem, hogy egész helyes srác. Sötét haja össze-vissza állt, kék szemei pedig boldogan csillogtak. Ajkai szépen íveltek.

-És, jövőre is a magánsuliba fogtok járni? - szegezte nekem a kérdést, ezzel kizökkentve gondolataimból.

-Nem hinném. Tudod, ez csak ilyen átmeneti állapot volt - válaszoltam. - Szerintem mi is a te sulidban fogjuk koptatni a padokat a következő tanévtől.

-Hát ez jó hír! De már elég későre jár - húzta elő telefonját a zsebéből. - Jó volt beszélgetni! Jó éjszakát, Nyuszkó! - mondta és adott egy puszit az arcomra, majd kisétált a szobából.

Elcammogtam letusolni és hajat mosni, s közben Jeremy is befutott. Áruló, de kivételesen nem bántam. Amikor végeztem, szokás szerint hajszárításra készen jelentkezett, majd ő is eltűnt a fürdőajtó mögött.

***

A sötétség erőszakosan szippantott magába és én megadva magam neki, zuhantam a semmibe. De hiú ábrándot kergettem, amikor azt hittem, álomtalanul fog telni az éjjel.

Egy kihalt utcán voltam, szakadt az eső és egy göndör hajú kislány szökdécselve labdázott előttem. Valami ismerős gyermekdalt próbált énekelni sejpítve. A kislány megfordult és én ledermedtem. Én voltam, háromévesen.

Ekkor megjelent egy kocsi a semmiből és egyenesen a hároméves énemnek száguldott. Az apró test teljesen felismerhetetlen lett. Az autós meg sem állt, csak száguldott tovább. Mindenhol a csöpp testből hevesen szivárgó vér volt, én meg álltam az összetrancsírozott testecske fölött és kifutott a szememből egy könnycsepp. Egyenesen az elgázolt testre.

Amint a sós csepp zuhanni kezdett, Anya altatóját hallottam valahonnan nagyon messziről.
„... s az a csillag ott te vagy!” - fejeztem be zokogva.

„Jobb lesz náluk! Szeretlek LeyRa!” - jelent meg előttem Anyu abban a fehér ruhában, amiben az előző álmomban is volt. Puha kezével megsimogatta az arcom, kézen fogta - az idő közben angyallá vált - hároméves magamat, majd a kép elhomályosult és eltűnt. Én pedig felriadtam.