As Time Goes By...: 5. fejezet

Sziasztok!
Nos itt vagyok újra és hoztam az újabb fejezetet! Nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a 12 rendszerest ^^
Sajnálom, hogy majd' egy hónapja nem volt friss... de válság van :D Vagyis volt :P
A fejezetről annyit, hogy új szereplők a láthatáron, akiknek a képei hamarosan ki is fognak kerülni. Aztán... hmm. Talán egy újabb kedvező fejezet a Team Adam-eseknek?
Na, nem húzom az időt, irány olvasni és kommentelni!

Puszi, Rami

As Time Goes By…

5. Bálozás

Végül a fekete ruhánál és a Jenny-től kapott Chanel cipőnél maradtam. A hajamat lágy loknikba göndörítettem és feltettem a szokásos sminket. Pedig Jenny nagyon szeretett volna nekem valami „dögös” sminket varázsolni. Amikor kiléptem a gardróbból, Jeremy már kész volt. Büszke voltam a bátyámra, piszkosul jól nézett ki öltönyben. Gyorsan végigmért és elégedetten elmosolyodott. Cinkosul rám kacsintott és már kopogtak is az ajtón. A kopogtató bejött, Jeremy pedig kiment.

Hirtelen Adammel találtam szemben magam. Farmer, tornacipő, ing és öltönykabát. Nagyon tetszett a látvány. Mint alig két perce bátyám, ő is elégedetten nézett végig rajtam. Hogy jobban szemügyre vegyen, megfogta a kezem és körbeforgatott.

-Gyönyörű vagy! - Csak ne hazudna ekkorát... Válasz helyett megforgattam a szemem. - Komolyan, rendes kisebbségi komplexusom van így - mutatott magára - melletted.

-Olyan hülye vagy! - löktem meg. - De ha már itt tartunk, nézd meg, még így is pár centivel alacsonyabb vagyok nálad.

-Akkor ezt kompenzálhatod azzal, hogy elbűvölően festesz. - Kész a srác... - Na gyere, Nyuszkó, el fogunk késni, ha tovább csodállak! - Ha ezt így folytatja egész este...

A mi sulinkban kezdtünk. Mindkét oldalamon egy-egy igazán helyes pasi volt, jobbomon Jeremy jött, baloldalról pedig Adam karolta át a derekamat. Idegesített, hogy mindenki megbámul. Az összes plasztikringyót ette a méreg és a féltékenység, látszott az arcukon, hogy nem tetszik nekik, hogy kísérőm is van. Igazából nem csodáltam, Adam tényleg jól néz ki.

A fiúkat egyből az italpulthoz irányítottam. Eszem ágában nem volt táncolni. Igazából ezek a zenék nem az én stílusom. Egy fél éve talán még az lett volna. De azóta... Mások azt mondanák, hogy elvadultam, amiért nem épp Lady Gagát és hasonló felkapott populáris zenét hallgatok.

De Adam tervei szembeütköztek az enyéimmel. Azt akarta, hogy táncoljak vele... Úgy negyed óra kéretés után beadtam a derekamat. Végül is ezért jöttünk. Bulizni, táncolni. Szépen behúzott magával a tömeg közepére, ahonnan jól látható volt a DJ pult. nem igazán érdekelte, hogy ki bámul meg és ki nem. Jó neki... nekem egy kicsit több időbe telt, mire feloldódtam.

Végül is egész jó számok szóltak. Nem kéne olyan elhamarkodottan döntenem. Néha-néha felbukkant imádott bátyám is és szívből jövő mosolyom láttán ő is boldogabb lett. Végre nem csak szomorúságot és fájdalmat okozok mindenkinek. De vajon meddig tart ez az állapot? Egy hétig, kettőig? Netán csak napok kérdése és újra visszaesek a zombi korszakomba?

A zene halkulni kezdett és átváltott egy lassú számra. Nem tudtam, hogy Adam tud-e vagy legfőképpen akar-e lassúzni, így bizonytalanul hátrébb léptem egyet remélve, hogy nem lépek rá senki lábára. De Adam gyorsan a derekam után kapott és magához húzott. A kérdés tehát eldőlt. Tud is és akar is lassúzni. Ez felettébb imponált, mert a legtöbb pasi csak ökörködik a „tuc-tuc” zenére és ennyiből áll nekik a tánc. Igaz, még egy lassú zenére való ringatózás sem jelenti azt, hogy az illető tud táncolni, de mégis más. Legalábbis nekem.

-Min agyalsz, Nyuszkó? - kérdezte úgy a szám közepén.

-Semmi érdekfeszítőn. - Mit mondhattam volna, hogy épp a pasik táncolási szokásait tanulmányoztam?

-Menjünk? - tette fel az újabb kérdését.

Nekem teljesen mindegy volt, hogy itt vagyok ismeretlenek között vagy ott. Válaszként csak bólintottam és fejemet a vállára hajtottam. A szám a végéhez ért és elindultunk a táncparkettről abba az irányba, amerre a bátyámat gondoltuk.

Jeremy úgy döntött, hogy nem jön velünk, mert fáradt. Persze, én meg most jöttem a hat hússzal. Tulajdonképpen csak azt akarta, hogy „kettesben” legyek Adammel. De nem morogtam miatta, pedig kedvem lett volna.

„-Utállak Jeremy Giles Devil!” - ennyi volt amit hozzáfűztem.

„-Tudom húgi, én is szeretlek!”

A mi sulink elég közel volt a házhoz, így Jeremy felajánlotta, hogy majd ő gyalogol és Harry vigyen csak el minket Adam sulijához. Persze ezzel több hátsószándéka is volt. Az egyik, hogy addig is „kettesben” legyünk Adammel, a másik, hogy végre futhasson.

Otthon, Mansfieldben az erdő közel volt és sokat járt ki. Én nem is tudom, mikor voltam vele, talán még tíz évesen, de még emlékszem, amikor egész kicsi voltam és Anyáék Jeremy lelkére kötötték, hogy egy hajam szála se görbüljön. Persze mikor nem a nyakában ülve élveztem a száguldást, sikerült mindig elesnem. Ő meg mindig kétségbeesetten kapkodott, hogy minden rendben van-e.

-Skacok, akkor majd hívjatok, ha meguntátok a bulit! - engedett utunkra Harry.

Félénken karoltam Adambe, ami magabiztos léptekkel indult meg az óriási épület felé. Az ajtóban alá kellett írnunk egy névsort, hogy Adam oda jár én pedig a kísérője vagyok, mert akit csak úgy meghívtak, annak belépőt kellett vennie. Kicsit furcsa volt, de nem sokat törődtem vele, gyorsan odafirkantottam a nem éppen rövidke nevem - mert ugye teljes név kellett - és Adam már húzott is tovább. Ruhatár, büfé és asztalok székekkel, ahol lehet beszélgetni. Ezek voltak az iskola aulájában, de mi továbbmentünk oda, ahonnan a hangos zene jött. Egyenesen a csarnokba, ami telis-teli volt diákokkal.

Itt jóval többen voltak, mint az én sulim bálján. Egyre jobban kapaszkodtam Adambe, aki célirányosan tört utat magának a diákok között. Végül megtalálta amit, jobban mondva akiket keresett. Három ismerős alak vált ki a tömegből. Adam haverjai.

-Csá fiúk! - kezelt le velük sorra. - Hadd mutassam be a partnerem. - A fiúk mind engem méregettek, az én arcom pedig elvörösödött.

-Csak nem a kis LeyRa, aki nem beszél? - vigyorgott le rám egy göndör vörös hajú srác. - Szia, Nicko vagyok! . nyújtotta a kezét.

-Szia, Nicko! - A fiúk leesett állal bámultak, Adam meg csak vigyorgott.

-Ez igen öregem, nemcsak dögös, de még a hangja is szexi! - kacsintott rá egy punksérós srác. Borzalmas, hogy mennyire elfelejtettem a nevüket, de neki rémlett a neve...

-Köszi, David!?

-A csaj emlékszik rám - vigyorgott -, ez jelent valamit!

-Khm... - köszörülte meg a torkát Adam és maga mellé húzott. - LeyRa velem van öcskös, még a szemedet is vedd le róla!

Imponált, hogy így féltékenykedik, de kicsit úgy éreztem, mintha egy tárgy lennék. Még pár szó után Adam táncolni húzott és én szívesen mentem vele. Elvégre ez a nap erre van, hogy táncoljunk és érezzük jól magunkat. Meglepő módon a lábam egyáltalán nem fájt, pedig nincs magassarkúhoz szokva. A tömegben megfigyeltem, hogy miféle diákok is járnak ide, és elégedetten nyugtáztam, hogy senki sem különlegesebb, mint én. A bátyámnál pedig ember legyen a talpán, aki különlegesebb, de ez már más lapra tartozik. Természetesen itt is megvannak az ügyeletes Barbie-k, de szerencsére mi, normális lányok vagyunk többségben.

-Ugye megbocsájtasz, ha elmegyek valami folyékonyért? - próbálta túlkiabálni a zenét Adam. - David és a srácok majd vigyáznak rád addig - mondta, majd nyomott egy puszit az arcomra és már el is tűnt.

Nem zavart túlzottan, hogy a haverjaival hagyott, táncoltam tovább, hol Daviddal, hol Nickoval, hol Oliverrel. Végtére is aranyosak, tök normálisan viselkednek egy nem épp normális lánnyal, és még a némaságomat is elnézték nekem. Azért nem gondoltam volna, hogy Adamnek ilyen barátai vannak. Kellemesen csalódtam bennük.

-És, mióta ismered a mi Adamünket? - érdeklődött Oliver, amikor már nem bírtuk tovább szomjan és elindultunk a pult felé. Vajon hol lehet Adam?

-Ha úgy vesszük, a születése óta - mondtam mosolyogva. - Tudod, egy napon születtünk, csak én éjjel, ő pedig délután. Akkor még Mansfieldben laktak - magyaráztam.

-Tyű, erről soha nem mesélt - szólt közbe Nicko.

-Figyeled, idősebb csajjal kavar. - Meg sem lepődtem, hogy David beszólt.

Átvergődtünk a tömegen, de Adamnek se híre, se hamva. Azt mondta, elmegy valami piáért, de nem arról volt szó, hogy egy másik kontinensre megy érte. De hiába tekergettük a nyakunkat, Adam sehol.

-Dave, telefon! - böktem oldalba őt. Hogy van az, hogy én meghallom a telefonját, ő pedig nem?

-Oh, köszi! - eresztett felém egy mosolyt és már kapta is elő a zsebéből a mobilját.

Nem értettem mit beszél, mert a zene ismét hangosodott, csak az tűnt fel, hogy az erre az alkalomra létrehozott boxok felé meresztgette a szemeit. A következő pillanatban pedig vigyorogva megragadta a kezem és húzott maga után. Eszméletlen, mekkora keze van. Szabályszerűen elveszett az én pici, vékony kezem az ő nagy és meleg mancsában.

Újabb tömegen birkóztuk keresztül magunkat, mire elértünk a célba, az alkalmiboxokhoz., s azon belül is Adamhez. Teljes nyugodtsággal terpeszkedett el és vigyorgott.

Ez most már fix, ezek biztos, hogy szednek vagy szívnak valamit. Ez több mint furcsa, hogy állandóan mosolyognak és nevetnek. Őszintén szólva kezd idegesíteni. Magamra emlékeztetett, a régi önmagamra, amikor még Mansfieldben éltünk és minden a normális, megszokott ütemben haladt.

-Rendeltem neked is, Nyuszkó - mondta, amikor becsusszantam mellé.

-Oh, leköteleztél egy életre - mosolyogtam vissza. - De megtudhatom, hogy mit rejt ez az óriási pohár? - Nem attól féltem, hogy valamit belekevert az italomba, csak úgy érdekelt, hogy mégis miit akar megitatni velem.

-Bacardi-cola - válaszolta nemes egyszerűséggel, de kétkedő arcom láttán folytatta. - A pultban dekkoló srác a második szomszédunk. - Ki gondolná, hogy itt még szomszédok is vannak.

-Wow! - Ennél többet nem tudtam kisajtolni magamból.

A banda többi tagja is elégedetten nyugtázta, hogy Adam őket sem hagyta ki a szórásból és az ő poharuk is valamiféle alkohollal dúsított folyékony dolgot rejteget. De miután szomjunkat kellőképpen oltottuk, nem mentünk vissza táncolni, hanem a fiúk kérdezgettek, persze próbálták kerülni a számomra fájdalmas témát. Volt, amikor visszakérdeztem és ők készségesen mesélték a cikis helyzeteket, és a fuccsba ment csajozásokat. Persze mind a másikra fogták, Isten ments, hogy beismerje egyikük is, hogy a saját pancsersége miatt nem jött össze valami.

A nagy nevetések mellett észrevettem valakit. Most nem hallucináltam, a srác tényleg ott volt. Egy magas, gyönyörű szőke lányhoz beszélt. A lány szépsége még így, ebben a vibráló, gyenge fényben is fájdalmas volt. Címlaplányokat megszégyenítő mosolya és loknikban leomló méz szőke haja gyönyörűen illett hófehér bőréhez és állatias, gepárdhoz hasonlító kecses testéhez.

A fiú mellett álló fekete hajú lány jóval alacsonyabb volt. Talán még nálam is alacsonyabb, de volt benne valami elbűvölő tündérszerű. Fekete tincsei alulról kifelé voltak zselézve. Alakja vékony, de nem az az anorexiás tyúk típusú vékonyság. Az arcát nem láttam, mert háttal állt nekem, de velem egykorúnak, a szőke gyönyörűségtől fiatalabbnak tippeltem.

Végül a fiút figyeltem meg. Szőke haja az ég felé meredezett, testalkata erős - nyilván sportol. A kis fekete lány szinte eltűnt mellette. A srác nagyon mosolygott valamin, tipikus csibészes mosoly volt. A bőre - a két lányéhoz hasonlóan - neki is sápadt, fehér. A szőke fiú inge nem volt teljesen begombolva, ezzel halványan átsejlett, hogy nem csak erős karjai vannak, hanem szépen kidolgozott felsőteste is.

Szememet még utoljára végigjárattam a három hófehér, gyönyörű teremtésen és egy dologban biztos voltam: ők nem emberek, vagyis nem normális emberek. Ismét a fiút hagytam utolsónak, és amikor az arcára néztem, ő hirtelen rám nézett, egyenesen a szemeimbe. Mindössze egy villanás volt az egész, mert a két lány egyből megrántotta őt, mire tekintetét elkapta rólam.

-Ki az a szőke, a két lánnyal? - kérdeztem a fiúkat, mire Adam testtartása megfeszült.

-Ő DC - vetette oda Oliver, szinte már-már undorodva.

-DC? Ez mit takar? - értetlenkedtem.

-A suli „szívtiprója”, Damien Cullen - mondta ellenségesen Adam. - A nyár végén költöztek ide és azóta az összes csaj értük pusztul. Na meg csak néha-néha és dolgozatot írni járnak be a suliba. Chh.

-Értük? - kérdeztem vissza, mert ez a szó nem hagyott nyugodni.

-Érte, a bátyjáért, aki a szőke csajjal, Rosalie-val jár... - mondta Nicko és ujjával a káprázatosan gyönyörű lány felé mutatott.

-És az öccséért - aki állítólag az ikertesója, bár jobban hasonlít Edwardra -, Lestatért. - fejezte be David.

-De csak Edward és Rosalie vannak együtt, a kis Alice állítólag valamelyik ikerrel van, de azokat nem érdekli senki - zárta le Oliver.

Felettébb érdekes volt, amit mondtak, bár kicsit zavaros. Ők most akkor testvérek? Az öt közül, a három, akit láttam, egyáltalán nem hasonlítottak. Kivéve, hogy gyönyörűek - bár Alice arcát nem láttam -, fehérek és valami nem okés velük kapcsolatban.

Hogy mentsem, ami menthető, és kirázzam a fiúkat ebből a hangulatból, nagy nehezen rávettem őket, hogy menjünk vissza táncolni. Szép, egyetlen nőként mentsem meg a hangulatot. Igaz, állítólag leleményesebbek vagyunk és jobb a problémamegoldó képességünk, mint az „erősebbik nem” tagjainak. Szerencsére a DJ is az én kezem alá dolgozott és igazi bulizós számokat játszott.

-Ugye itt nincs bálkirály és -királynő választás? - kérdeztem két szám között.

-Ez nem Hollywood, Nyuszkó! - Megnyugodtam.

-Akkor ugye nem baj, ha lelépünk? - néztem rá bevetve minden - megmaradt - csábomat.

-Srácok, lehet ennek ellenállni? - vigyorgott. - Na, majd akkor találkozunk! -azzal lekezeltek, én meg adtam nekik egy-egy puszit és megindultunk a kijárat felé.

Utoljára még vetettem egy pillantást a ritmusra ringatózó tömegre és kiléptem a szitáló esőbe.

Örültem végül, hogy itt voltam. Rég, nagyon rég éreztem ilyen jól magam. De a kirakós, mint mindig, most sem volt teljes. Nem hagyott nyugodni a gyönyörű Cullenek látványa és a fiúk reakciója. Örültem volna, ha Jeremy nem most akart volna jó tündért játszani és eljött volna. Ő elsőre tudta volna, hogy mi a helyzet, belelátott volna a szőke fejébe és most nem idegesítene, hogy miért kapta el rólam a tekintetét.

-Sétálunk, vagy hívjam Harryt? - nézett rám Adam.

-Sétáljunk! - Levettem a topánomat, felvettem az eddig Adamnél lévő kapucnis pulcsimat, belé karoltam és elindultunk a szemerkélő esőben.

Annyira meghitt, már-már romantikus volt a pillanat. A Hold bágyadtan világított az apró csillagok között a sötét égen, mi pedig csendben ballagtunk. Mellettünk számos autós komplett idiótának nézhetett, főleg engem - mezítláb -, de nem érdekelt. Ez így volt jó, ahogy a fülsiketítően hangos zene is kezdett halkulni, csak még szebbé tette a jelenetet.


Nos ennyi lenne. Remélem tetszett!? Most pedig irány, ragadjatok billentyűzetet és írjatok nekem komit! (L)